"Sokszor van úgy, hogy egy pár mindkét tagja tiszta szívvel állítja, hogy szereti a másikat, a házastárs azonban nem érzi ezt a szeretetet, hozzá az nem érkezik meg. Gary Chapman amerikai családterapeuta rájött, hogy azért nem, mert a szeretet különböző utakon tud az egyik embertől a másikhoz eljutni, és bizonyos szeretetnyelvek ránk jellemzőbbek, mások pedig kevésbé.
Az első szeretetnyelv: a beszéd, az elismerő szavak.
A második szeretetnyelv: a minőségi idő. Ez azt jelenti, hogy az ember azt éli meg, a társa minden figyelmével, teljes valójával felé fordul, most egyedül ő a fontos neki.
A harmadik szeretetnyelv: a szívességek. Például a társam befizeti helyettem a csekkeket, vagyis lehet rá számítani mindennapi ügyekben is, azokon túl is. Kérhetek tőle, és tud igent mondani.
A negyedik szeretetnyelv: ajándékok. Ajándékozni persze nemcsak tárgyakat lehet, hanem gesztusokat is. Ha valaki például az ajándékozás nyelvén ért a legjobban, és nem kap a házassági évfordulóra virágot a férjétől, akkor úgy érezheti, őt nem is szeretik igazán. Egy másik nő azonban a virágnak esetleg nem is örül, és magában azt gondolja: mit jön nekem ezekkel a gazokkal, inkább mennénk el egyszer együtt kirándulni!
Az ötödik szeretetnyelv pedig a testi érintés, a gyöngédség. Egyszer egy feleség azt mondta nekem: 'Annyira szeretem a férjemet, olyan gyöngéd, jó ember, amikor például mosogatok, és elmegy mellettem, minden alkalommal megsimogatja a hátamat.' Neki tehát a testi érintés, a gyöngédség a szeretetnyelve. Most képzeljünk el ugyanebben a szituációban egy olyan nőt, akinek a szívesség a szeretetnyelve! Ő lehet, hogy azt mondja a hátsimogatásra: 'Ne macerálj már engem, inkább állnál ide, és mosogatnál el egyszer te!'
Érdemes tehát kiderítenünk és megtanulnunk egymás szeretetnyelvét." Pál Feri: Vágyaink: Szárnyak vagy börtönfalak?

Ezt a kis szösszenetet ma találtam valahol. Közben pedig Csiszár Jenő műsorában valaki arról beszél, hogy elhagyta őt az élete szerelme. Azt mondta a férfi, szinte sírva, hogy ő csak azt akarja mondani, hogy mindig utólag tudja meg mindenki, hogy mennyit ért az, aki őt elhagyta, és hogy ma már tudja, mennyire kicsi dolgokkal meg lehetett volna menteni azt, ami elveszett. Nagyon sokat gondolkodtam mindkettőn...azon is amit hallottam és azon is amit olvastam. Vajon tényleg ennyire egyszerű lenne? Tulajdonképpen egy megfelelő fordítási módszer kellene A és B között és minden sokkal egyszerűbb lehetne? Nem tudom..Minden nagyon nehéz, ha a félelem irányítja a tetteket..a szavakat. És ha félünk egymástól, akkor miképp lehet elhitetni azt, hogy amúgy sok mindent megpróbálnánk újra, másképp..okosabban. ha látnánk a sebeket a másik szívén, akkor saját tenyerünkkel tapasztanánk be a lyukat és soha többé nem jutna eszünkbe a sebbe még egy rózsatüskét is szúrni. Azt veszem észre, hogy minél nagyobb a fájdalom, annál plasztikusabbak a gondolatok, annál hatásosabban és látványosabban képes az ember megfogalmazni a fájdalom természetét...és akkor van nagy nagy szerencsénk, ha a másik szíve ekkor épp nyitva van arra, amit el akarunk mondani. S ha nem...akkor folytatódik a körforgás a vérző szívekkel, a sebzett lelkekkel és a kétségbeesett kapálózással.Mintha valahogy..az eszközök meglennének, a adó és a vevő is..semmi mást nem kell kívánni, csak a megfelelő pillanatot..de azt nagyon.

Ma úgy érzem, hogy ezt nem bírom, nem is bírhatom tovább. Ezer éve nem voltam képes így sírni, ennyire keservesen, alig látok, érzem, ahogy megdagadt az arcom, nyüszítek, néha sikítok...annyira megalázó és olyan kiszolgáltatott érzés ...érzem, hogy össze kell gömbölyödnöm és valahogy úgy csinálni, hogy minél kevesebb felületen érezzem ezt a fájdalmat ami körülvesz. Nem akarom. sose akartam ezt--istenem annyira de annyira fáj..,egyszerűen beleszakad a szívem.
"Nolite iudicare, ut non iudicemini."

Ugye megint írhatnám, hogy hű meg ha..ezer éve sem...de mi a lószarnak. Azért nem, mert nem voltam képes. Még most sem vagyok...ez egy szánalmas kísérlet, hogy HÁTHA. Ha meg nem, akkor ugye nem. Valójában azért nem írtam, mert kurvaszarul voltam-vagyok. Ez nem olyan depresszív kurvaszar, hanem olyan szétesős, lelketlen, lebegős semmirevaló szar. Mondhatnám, hogy szétpottyant atomjaira az életem, de nem hiszem, hogy meghat bárkit, aki meg ismer, azt pusztán azt kérdezi: na mivan...miegint? És hát ja...tulajdonképpen amit elmondhatok lassan egy hónappal a 42. születésnapom előtt, hogy megint a nullánál dekkolok. Ez persze akár lehetne jó is, mert mint tudjuk a nulla az legalább nem negatív, de engedtessék meg nekem a pesszimizmus hangyafingnyi árnyéka, szóval éreztem már ennél jobban is magam.

Most akkor kezdjük számba venni a dolgokat: nem alszom. Zombulok. Hónapok óta mint a kimosott fos, éjjelenként 2-3 óra. Persze alhatnék, de érzem, hogy annak valami bitang nagy az ára és most egyszerűen minden porcikám tiltakozik a dolog ellen. Majd...egyszer...talán, soha. 

A nem alvásnak vannak kőkemény tünetei. Nem beszélek a szem alatti permanens táskákról amikkel lassan kezdem utolérni a kortársaimat, mert ez pusztán külsőség. Ami ennél lényegesebb: remeg a kezem, mint egy idült alkoholistának. Szarul koncentrálok. Szarul látok. Nem tudok szabatosan szép kerek mondatokban fogalmazni. És hát még sorolhatnám a pozitívabbnál pozitívabb történéseket, de minek ugye..?

Hónapok óta "egyedülálló" vagyok. Az ezzel kapcsolatos veszekedéshullám, a szakítást követő rémes szituációk tömkelege iszonyúan megviselt lelkileg és fizikailag. Az, hogy mindez miért történt, szerintem egy későbbi okfejtésnek lesz a tárgya, most nem akarok erről bővebben nyilatkozni. Elég ami van...

Volt egy kutyám két hétig..mintegy két hónapnyi utánajárás után kiszenvedtem a hozzám legkevésbé illő élőlényt a földön, meg is lett az eredménye, de szerencsére mind a ketten élünk.

Már csak azt kívánom,

Már csak azt kívánom,

Ami jön még, a lassú elszakadást, a szörnyű befejezést, a teljes vereséget, a személyeset, a rám mértet, az enyémet, melyet mindig elhárítottam magamtól, azzal szeretnék szembenézni, egy ketrecben élni, mint egy fenevaddal, azt etetni, gondozni, megszelídíteni, attól tanulni, míg el nem jön az idő, mikor önként lemondok mindenről, amihez még ragaszkodom, és mint értéktelen kacatot a tűzbe dobom, mikor mint akit szél ütött, már nem teszem meg, amit még megteszek, mikor lemondok rólad is, és nem lesz többé se múlt, se jelen, se gyönyör, se kín, és te sem leszel, mert nem akarom, hogy légy, csak jövő lesz, szép és könyörtelen.

Oravecz Imre 

Egyre megy, milyen szándékból, miért lett
szívünkön, önszívünk ellen, a vétek,
ha kívülünk nőtt, ha bennem, ha benned,
mit ér latolni: ha mégis, ha mégsem,
ha, oktalan, megmárt a szenvedésben,
ha két önzés egymásnak szegülése
foglalja el helyét a szerelemnek?

Lator László