"Csalódtam benned!" -milyen könnyen ki lehet mondani ezt a mondatot-sokféleképpen-egyrészt lehet dühödten beleordítani a másik arcába, másrészt csendben magunk elé suttogva, aztán persze lehet sírva, keserű könnyek között...aztán persze lehet egészen némán, csak belül, miközben az érzés szépen végigmar szívtől lélekig. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én úgy gondolom, hogy másban nem lehet csalódni. A csalódás érzését szinte mindig a saját elvárásainkkal kapcsolatban érezzük: hittük őt valamilyennek, felruháztuk valamilyen vélt tulajdonságokkal, s aztán amikor a nemes lelkű hős lovag szépen lassan elvesztette a páncélját és a lovát, s mint egyszerű halandó áll ott...vagy a legeslegjobbnak hitt barátnő, akivel cinkos módon meg lehet tárgyalni az élet számtalan sekélynél sekélyebb ügyeit, de valahogy épp AKKOR amikor valami nagyon feszegető dilemma, vagy valami egészen szokatlan és fájdalmas téma merül fel, akkor kiderül, hogy a komolyabb dolgokban már képtelen állást foglalni, illetve állásfoglalása után határozott üresség érzés fog el...vagy azt hiszem nagyon jó példa a szemünk előtt másokkal is kacérkodó kedves, aki aztán amikor kimondja, hogy "mostantól már csak te számítasz, és a világon senki más nem érdekel", akkor a józan ész a szomszédba vándorol, s amikor természetes módon megtörténik ami előre látható volt, keserű csalódás marad utána.
Valahogy azt hiszem, hogy mindezeknek vajmi kevés köze van a másik ember cselekedeteihez, gondolatvilágához, vagy az általa elmondottakhoz. Sokkal több köze van ahhoz, hogy a saját lelkiállapotaink milyen mértékben befolyásolnak abban, hogy egy adott helyzetben alkut kössünk. Nem gondolom, hogy arról, aki nem elég "jó" számunkra a komoly dolgok megvitatására, arról mindezt ne tudtuk volna az első pillanatban...arról aki soha senkit nem kezelt komoly partnerként, arról ne tudtuk volna, hogy mi sem leszünk kivételek...sokkal inkább azt hiszem, hogy mindenkinek megvannak azok a pillanatai, amikor valamiféle hiányt kezel az életében, s ezt az akkor éppen arra alkalmas személlyel tömi be. Nem hiszem, hogy aztán az adott hiány megszűnésével minden ilyen "pótlék"-nak van az életünkben létjogosultsága...kinek-kinek a szerepe időleges, mint átutazók egy vasútállomás peronján, vagy mint a szélbe kapaszkodó pitypang-ejtőernyőcskék..néha egy ideig együtt szárnyalnak, majd mindenki folytatja útját -ki erre- ki arra- tovább...
Minden egyes kapcsolódási ponttól, együtt-utazási szakasztól többek leszünk, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy az idő hiábavaló: ez nem így van. Mindenből tanulni lehet, s kell is. A leszívott energiákból, a bosszantó következményekből és a sekély kérdésekből és válaszokból is: ha mást nem, pontosan azt, hogy mi NEM kell és mi az, amitől a dolgok majd jobbá válnak.
Azt hiszem ezek a kapcsolatok amik teljesen üresnek és hiábavalónak tűnnek, valójában a legfontosabb dolgot tanítják meg: a képességet a későbbi okos szelekcióra...a képességet arra, hogy lelkiismeret-furdalást ne érezzünk a másokban a saját hiányunk által ébresztett üresség-érzetre, hogy megtanuljunk úgy élni, hogy a sakkfiguráink tárháza pontosan a megfelelő összetételt tartalmazza: minél kevesebb gyalog, akit nem félünk feláldozni, s minél több nemes, aki nélkül pedig nem érdemes..

Huuuu...hát hetek óta nem írtam és ennek most kőkemény objektív oka volt. Valami olyan, amin nem tudtam túltenni magam, sőt, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor még egyáltalán nem is tettem túl magam. Mégis...talán azon a részén már túl vagyok, hogy viszolygást érezzek a saját blogom, a saját gyerekem iránt, mert sajnos az utóbbi időben ez volt a helyzet. Nem akarom részletezni az okát, talán senki más számára nincs is ennek jelentőségem tán tényleg csak nekem van, de tény ami tény, hogy az elmúlt 3 hétben x-szer léptem be ide és nyitottam új bejegyzést, amibe aztán képtelen voltam írni. Gondolkodtam azon, hogy másik blogot nyitok, de aztán azt elvetettem, mivel ragaszkodom ehhez a címhez,formához stb...így inkább vártam..erre a mai napra.

Senki nem szeret mást, egyedül azt,
Ki őbelőle hordoz valamit.
Ne fájlald hát, ha nem szeretnek.
Érzik,
Hogy más vagy, idegen vagy.
Velük-e, nélkülük? - légy aki vagy!
Fukarságod miatt gyötrődve is, hű
Magadhoz.

/ Fernando Pessoa: Senki nem szeret mást, egyedül azt /

Nem tudom mi a rosszabb..abban a biztos tudatban lenni, hogy valakinek a képességei nem predesztinálják őt zseniális dolgok megalkotására, agy abban a hitben lenni, hogy képes és alkalmas arra, hogy akár valami rendkívülit is megalkosson, s ebben a lelkes tudatban lebegni egy ideig...majd egy végtelennek tűnő kijózanító pillanat alatt aláhullani a tényleges szürkeségbe. Nem tudom melyik a rosszabb..bár az utóbbi kétségtelenül megmérgezi azt az időt, amikor még abban a hitben voltam, hogy képes és tud. Utólag döf mély tüskéket minden érzékeny helyre. Míg az előbbi nem hordoz szinte semmi kockázatot...
Kétségtelen, hogy az utóbbi viszont egy darabig partiképes játékossá tesz egy olyan pályán, ahová az illető valójában nem való. De vajon ez megéri?

(lehet, hogy ez nem egészen érthető, de nagyonis okkal született.)

Kapj el, ha tudsz! Ajánlom mindenki figyelmébe. Zseniális:) Nemtom, hogy inkább Hanks, vagy inkább DiCaprio miatt...vagy csupán azért mert mindketten szerepelnek benne?:)

Ezen a helyen annyiszor írtam már arról, hogy ...miért is vannak ekkora rések ebben a blogban- időben. Ma elgondolkodtam ezen s azt hiszem tudom a valódi okát. Korábban számtalan olyasmiről írtam, ami napi szinten megtörtént velem..pitiánerségek, mindenféle vicces dolgok, amiket közre kellett adnom, a melóhelyemre bevitt szemétről az elhagyott bankkártyáról a beszorult kosárlabdáról stbstb...felületesnél felületesebb posztok. Mindennek oka van, ennek is volt. Abban az időben az volt a cél, hogy zajt csapjak, s ugyanilyen emberi kapcsolatokkal is halmoztam el saját magam, mint ezek a sztorik...s az idők nagyon megváltoztak. Most már nem látom szükségét, hogy semmirevaló dolgokról írjak, mert javarészt már csak a valamirevaló dolgok érdekelnek. Semmirevaló ugyanannyi történik most is, csak éppen sajnálom rá az energiámat, hogy megörökítsem. Nincs kedvem jópofának lenni, meg igényem sincs a tetszés hajkurászására.
Tehát tökre jólesik nekem, hogy kampányszerűen írok, amikor van mit.
Néha találok valamit, amit plagizálni érdemesnek tartok, s ami oly mértékben lefedi a gondolataimat, hogy lustaságom, de sokkal inkább amiatt, hogy szarabbat írni meg nincs kedvem...beteszem ide és ettől hihetetlen dölyfös elégedettség tölt el, talán még nagyobb, mintha én magam írok valami jól sikerültet.
Szóval ezentúl sem írok minden nap. De lesz , hogy egy nap meg ötször.Így a jó ez.

Hetekkel ezelőtt letöltöttem az Ősz New Yorkban című filmet, aztán elolvastam miről szól és szándékosan halogattam hogy megnézzem. Ma este egyedül vagyok és megengedtem magamnak azt a piszkosan nagy luxust, hogy a fürdőkádba telepedtem be és a laptopon elkezdtem nézni a meleg vízben ücsörögve. Nem mondom, hogy ez egy különlegesen fantasztikus film, vagy történet...nincs már, amit ne láttunk volna lejátszva, megfilmesítve, ez is talán olyasmi, ami már ezerszer megtörtént..nem csak New Yorkban, hanem Moszkvában, Párizsban, Johannesburgban..bárhol.
Akkor miért írok róla mégis? Van a filmben egy jelenet, ahol az idősödő pasi azt mondja a haldokló 22 éves barátnőjének, hogy azért csalta meg, mert félt attól, amit érez...mire a lány visszaordítja, hogy gyáva féreg vagy, mit gondolsz én hogy tudok megküzdeni a saját félelmemmel?
És tényleg, talán ez volt az egész, ami ebben a filmben igazán érdekelt. Ez az őszinte rettegés, ami általában övezi azokat az érzelmeket, amelyek felett nincs hatalmunk. Valóban a filmbéli szituáció kell néha ahhoz, hogy fel lehessen vállalni, hogy elő lehessen jönni vele, hogy ki lehessen tárulkozni úgy, ahogy az valójában rémisztőnek tűnik..?
Én igazán nagyon rettegtem ebben a szituációban, nem is sok idővel ezelőtt. Elég sokat tépelődtem azon, hogy hajlandó, illetve elég bátor lehetek-e ahhoz, hogy minden óvintézkedéstől megszabaduljak és csak sodródjak még akkor is, ha ez a sodrás néha olyan viharos vizekre visz, ahol a rettegés fog el, mert valójában rettegek a víztől...
Mélyen elgondolkodtam ma, akárcsak az általam "ismert" emberek között hány olyanról tudok, aki még mindig lebeg ezen a határon...hogy melyiken is? Tulajdonképpen kétféle határon...az egyik határ az, amikor magammal szemben állok és beismerem, hogy ez ami van, nem az, amire vágyom. A másik határ az, amikor pontosan tudom mire vágyom, sőt...a szemem előtt, a kezem közelében van az, akire vágyom és mégsem tudok átlépni az árnyékomon, mert nem tudom elfogadni a pusztítást, amit adott esetben a szépen gondozott hamis virágoskertemben tennék, ahol az olyan rózsák teremnek, amik csodásan néznek ki, de a tüskéjük nap mint nap megszúr és szépen lassan a véremet ontja és végül a lelkem halálához vezet.
Mi kell történjen ahhoz, hogy valaki AKARJON boldog lenni? Mi kell ahhoz, hogy a kockázat legyen az utolsó, amivel foglalkozzon egyetlen IGAZÁN boldog óra kedvéért..? Mi kell ahhoz, hogy valaki azért sírjon, mert kiszakad a lelke a saját maga megsiratása a hazug élete feletti gyász érzésétől?
Vannak páran, akikért nagyon sok mindent, akár mindent megtennék, hogy boldogok legyenek. Ők mind a határon állnak...ki egyiken, ki másikon. Ha volna módom, lépnék helyettük egyet...vagy lépnék azok helyett akiknek lépni kellene. Mert érdemes vállalni a kockázatot..a legnagyobb rettegés árán is...hisz nem tudjuk, hogy mi rendeltetett...meddig, hogyan, miként..s nem csak azokért a dolgokért kell felelősséget éreznünk, amit megtettünk, hanem azokért is, ami elmulasztottunk. Azért a boldogságért is, amit kicsinyes félelmünkben nem mertünk megélni...hiszen meghalnunk nem csak hagyományos értelemben lehet.

ez egy születésnapi torta...:)