szeretemzene

A minik holnap lesznek 3 hetesek:)

..és látványosan gyarapodnak és ügyesednek. Mazsola 82, Tádé 86 gramm, és Mazsola megtanult az anyjától ugyanolyan bunkó módon puffogni, de a pisilést szerencsére nem (ha mákunk van,tényleg fiú, és akkor nem is fog tudni..), de már mind a kettő olyan gyorsan spurizik, hogy nagyon résen kell lennünk, hogy meg ne lógjanak. Imádnak az ágyon egy takaróba bújva aludni, miközben álmukban folyamatosan csipognak:)

Hetek óta kegyetlenül fáj a jobb fülem. Épp most is, ígyhát nem alszom...majd beájulok egyszer később. Csináltunk már vele mindenfélét, Mackó állandóan melegíti rá azt a zselégenyát ami a só szerepét hivatott betölteni. Mégis úgy fáj, hogy azt hiszem, hogy megőrülök tőle. Tudom, hogy orvoshoz kellene menni, de egy beszari vagyok és félek. Felnőtt nő létemre megvannak a saját mumusaim meg zsákos embereim, de ezek valami rejtélyes okból mind orvosi egyetemet végeztek.
Talán egyedül a pszichológia szakot végzettek, meg a pszichiátriával foglalkozók hagynak hidegen- rajtuk már túlvagyok, rég elhatároztam hogy elvből nem érdekelnek olyanok, akik hülyébbek nálam.
De a többi, aki sztetoszkóppal a nyakában fehér köpenyben mászkál kórteremről kórteremre...na azok nálam a Drakula szintjén vannak.
Szóval fáj a fülem. Viszont van mosogatógépünk:) Ma meghozták...majd eccer tán a beépítést is megoldjuk, majd meglátjuk, miféle kompenzációkat lehet leboltolni az égiekkel..:)

Nagyon szeretem ezt az idézetet, mert olyan nagyon igaz (bár itt a blogban is szerepelt már):

A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?
Ancsel Éva

... és ma este megnéztünk egy filmet, amit már nagyon régóta ismerek, s többször láttam, de szerintem bárhányszor megnézném, mindig egy másik filmet látnék. Az idézet és a film között látszólag semmi összefüggés, s talán tényleg semmi, csak nekem, de nekem mégis van.

A K-PAX egy olyan történet(mély hódolatom Kevin Spaceynek és Jeff Bridgesnek), amelyben nehéz eldönteni, hogy a teljesen meggyőző módon viselkedő főszereplő tényleg egy idegen-e, aki egy másik bolygó lakója, vagy pedig egy "szimpla" skizofrén, aki elképesztően zseniális csillagászati tudással rendelkezik.

Talán nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy az a diliház, ahol a film nagy része játszódik, egészen fantasztikus társaságot foglal magába, ahol a már diagnosztizált bolondok teljesen irracionális módon hisznek az idegenben, illetve hatására önmaguk "gyógyításába" kezdenek.
A diliház prominens vezetőinek mindez baromira nem tetszik hiszen ez ellentmond mindazon terápiás módszereknek, amelyekkel ők hatástalanul gyógyítottak mindeddig.

És egyszercsak itt van ez a Prot, aki mindig halálosan nyugodt és magabiztos, s pontosan tudja, kinek mit kell mondania. Felrázza a katatónokat, reményt önt a reménytelenekbe, feladattal látja el az önmagukat teljesen mihasznának látókat.

A K-PAX nem biztos, hogy létezik a maga fizikai valójában, hisz mint a film alcíme is mondja, ez egy belső bolygó. Ahogy Prot sem biztos, hogy egy idegen, lehet, hogy egy olyan emberi lény, aki a belső bolygójáról érkezve, kívülállóként néz a földre s a földlakókra: jellemét teljesen megtisztítva a mindennapi problémáktól, valami egészen furcsa módon kicsit elrugaszkodva a földtől egy tisztább látásmóddal bír.

De a dokit mégsem hagyja nyugodni Prot személye, s végül ki is deríti a kilétét...illetve azt, ami minden bizonnyal ilyenné tette.
Nade vissza az idézethez... teljesen természetes, hogy hétköznapi értelemben normális emberek bizonyos keretek között gondolkodnak, s a világot, a többi embert illetve azok cselekedeteit is ebben a láthatatlan keretben helyezik el. Az ő belső bolygójuk azt diktálja, hogy az eltérő, a máshogy viselkedő, a deviáns, a dühöngő a sikítozó az örjöngő az már a kereten kívül van, következésképpen az a normális, ha őket bezárva tartjuk. Mi van akkor, ha ezen másik emberek belső indttatásai ezeket a kereteket egészen máshol helyezik el? Ha az őket ért traumák feldolgozásához nagyobb térre és időre van szükség...ha ők egyszerűen csak ŐSZINTÉBBEK, amikor a problémáik kinyilvánításáról, illetve azok megéléséről van szó...?

Prot talán abban teljesen egyedi, hogy az őrültet normálisként kezeli-annak saját normái szerint, s ezen normarendszeren belül próbálja őt meggyőzni- nem pedig erőszakkal, gyógyszerrel, áramütéssel betuszkolni az elfogadott keretek közé. Hisz el is mondja: "az univerzumban minden lény tudja, hogy mi a jó".

Valóban...a lelki sérülésekről csak olyan látlelet készíthető, amit valaki kívülről szemlélve jegyez le, de aki ezeket elszenvedte, nem akar látleletet készteni saját magáról,- egyszerűen csak túl akarja élni.
Az, aki pedig a fogadatlan prókátor, s látleletet készít, ebben a leletben nagy mértékben megfogalmazza a saját korlátait illetve problémáit-hiszen a saját kereteit nem tudja kitolni addig a mezsgyéig, ahol érthető lenne a másik ember lelki sérülése. Egyszerűbb egy jól bevált cimkét ragasztani rá...

Azzal a korlátok közé szorított gondolkodással, amivel általában találkozni lehet, valóban abszurd az egész történet-mindkét olvasata. Az is, ha Prot egy űrlény, s az is, ha egy őrült, de közben egy tucat nobeldíjas csillagász tudása van a fejében. Mert hát mindkét eset ...emészthetetlen, igaz?
Meg kellene tanulni elfogadni, hogy ezek a határok számos esetben jóval kijjebb vannak s így talán sokkal könnyebb lenne elfogadni mindent, ami egy kicsit is MÁS.
Meglehet...hogy ez előbbre mozdítaná a dolgokat, majd egyszer...s akkor majd a látlelet is könnyebben elkészíthető lenne, ha evidens lenne, hogy nem mindenki egyforma.

Ezt ajánlom:http://cspv.hu/02/41/kpax/
...és természetesen a filmet is. És egyáltalán nem az eldöntendő kérdésre koncentrálva...szóval tényleg igazi élmény lesz.

egy névnapi képeslap margójára...

Kedves Ildikó!

Magdi az alábbi idézetet küldte neked:

"Ahelyett, hogy vennék Neked valamit, amit szeretnél, valami olyat adok Neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot. Valamit, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velem szemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy vele lehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlem egy darabkája."
(Paulo Coelho)

:) Nagyon szépen köszönöm...

Ebben az elanyagiasodott meg eltárgyiasodott világban folyamatos tanácstalanság uralkodik, hogy az emberek miként mutassák ki a szeretetüket/tiszteletüket egymás iránt, ennek állandóan valami, a szó szoros értelmében, KÉZZEL fogható bizonyítékait kutatják, amit aztán, mint valami totemet, át tudnak adni...rémisztő.

Ellenben ezzel egyidőben valami más is történik: halálos félelem a szemtől szembeni kommunikációtól, félelem az érintésektől és komoly nehézség annak a ténynek a kezelésében, hogy érző lények vagyunk, az érzelmek tükröződnek az arcunkon. Furcsa, hogy ezek a dolgok épp az ellenkező viselkedést váltanak ki sokmindenkiből, mint ami a világon a legtermészetesebb lenne: a szembenézés és az őszinte csodálkozás, vagy azok a helyzetek, amik könnyeket csalnak- vagy azért mert túl nehezek, vagy azért mert túl boldogok- elpalástolása a folyamatos cél....micsoda iszonyatos energiapazarlás.

Szomorú világ ez, ha belegondolunk. Mekkora erőfeszítéseket kell azért tenni, hogy szenvtelen gépeknek mutassuk magunkat, mikor emberi természetünk legjava az érzelem, az érezni képesség, s ráadásul ezt még az is nehezíti, hogy a minket körülvevő élet egyre több ilyen ingert szór felénk...sajnos egyre több rosszat, de azért van ott jó is, bőven, ha meglátjuk.

Annak ellenére is, hogy a világ halad valami felé, ennek erőteljes ellenszelében mégis van lehetőség másképp viselkedni, másképp gondolkodni, másképp reagálni.
Dühöngeni, ha bosszant valami, sírni ha öröm ér, sírni a boldogtalanságtól a tehetetlenségtől és főleg- nem titkolni ezeket a könnyeket, hanem büszkén felvállalni, hogy az ereinkben zubogó vér nemcsak biológiai funkciókat tölt be, hanem ténylegesen megkülönböztet bennünket valami robotizált lényektől.

Örülök, hogy vannak emberek, akik előtt megtehetem, hogy sírok, akik társaságában nevethetek őszintén, hátravetett fejjel, akik előtt vállalom, hogy időnként bizonytalan vagyok, s nem is jut eszembe eltitkolni, hogy néha átvitt értelemben egyik lábamról a másikra billegek...

Ugye tudod, hogy TE is egy vagy ezen kevesekből?

úgy találtam,de piszkosul tetszik...olyan egyszerűen és könnyedén fogalmazza meg azt, hogy take it easy...

hagyd a világot szélként át- s átfújni életed lazaszövésű gyolcsán,
mint egy száradni kiakasztott ing,lobogj,lebegj,
hálásan, szélszagosodva, ellenállás nélkül--
hadd örüljön neked majd,ha ki felvesz.

Merthát valahogy a fasz kivan a görcsökkel, a megfelelési kényszerekkel, a teljesítménnyel, a mások által szabott normákkal, a kényszer szülte időbeosztással és a kénytelen-kelletlen dolgok halmazával...

Olyan jó ellenben tenni akarni, menni akarni, alkotni akarni, dolgozni akarni...nem külső, hanem belső kényszertől hajtva, saját mércének és normának megfelelve...

S csak egy kicsi időnek kell eltelnie, hogy aki ügyes, az egyszercsak észrevesgye: tulajdonképpen amit magától elvár, az nem kevesebb, hanem több, mint amit mások elvárnak tőle, de így mennyivel könnyebb mégis...a hajtóerő a saját vér, a saját lélek a saját szív- s nem pedig gépies utasítások sorozata.

KisPockocskák

Naszóval...ők a Pocokbabák. Néhány nyers statisztikai adat róluk: épp ma egy hetesek. Mai rögtönzött névadóünnepségen a nevük Mazsola és Tádé lett, mert valahogy azt gondoljuk, hogy az egyik fiú a másik kislány, de ha nem akkor a Mazsola eléggé unisex név, így a dolog el van rendezve. Meglehetősen szarban vagyunk, ha mind a kettő lány...bár azok után hogy az apjuk NagyVacok az anyjuk meg KisVacok, valójában nem is kell mit mondani. A kisebbik 41, a nagyobbik 45 grammal született, ma a kicsi 53 a nagy pedig 60 gramm volt az esti mérlegelésnek (hála neked grammérős, akár kalóriamennyiséget, vagy szénhidrát-mennyiséget is számláló hiperszuper konyhai mérleg,ami még soha nem volt semmi másra használva- így pontosan tudjuk követni a fejlődést).
Cirka 12 centisek lehetnek, plusz még a kábé 6 centi farok...a farkuk még nem mókusszerű mint a szüleiké, hanem sima...:)
Amit nem lehet adatokkal leírni az az, hogy mennyit fejlődtek egy hét alatt. Hogy pattognak mint két kis bolha, hogy visítoznak és hogy a fogukkal akarnak elhúzni a zsinórjánál fogva egy fényképezőgépet...meg még azt sem lehet leírni, hogy hogyan imádjuk őket:)

Elmegyek aludni most...nem véletlenül halogattam ennyire a dolgot. Olyan furcsaságot érzek, amit már évek óta nem...bár nem vagyok egyedül a lakásban, de valahogy FÉLEK. Nem tudom megmagyarázni...de amikor kimegyek a konyhába ahol sötét van, akkor borzongást érzek és nem tudom, hogy miért. Ez olyan gyerekes dolog, de valahogy most ez van...szóval most gondot fog okozni, hogy lekapcsoljam a villanyt itt a szobában. Vicces, mi..? Najó nem is az. Inkább tényleg félelmetes..

Veszprémtől Tatárszentgyörgyön át az Amerikai históriáig...nyilván furcsa egy párhuzam, de valójában mégsem. Ma képtelen voltam megnézni az Amerikai história X című filmet, amit amúgy nagyon szeretek, mert valahogy olyan erős nyomásként nehezednek rám az elmúlt hetek eseményei..vagy lehet, hogy nem a hetek, hanem az évek ilyen-olyan tapasztalatai, olvasmányai, a hallott dolgok az írott- nyilvánvalóan nem teljesen korrekt tájékoztatásaikkal együtt-sajtóanyagok mind-mind meghatározták ezt a furcsa szorongást a gyomromban ami ezt a témát övezi.
Távol álljon tőlem a demagógia, de mégis...Bayer Zsolt cikkével szinte 100%-ban egyetértek, s ettől, hogy ez így van, talán még jobban szégyellem magam, mintha nem így lenne. Sajnos én is úgy látom, hogy valami nagy durranás kell, valami egészen más, valahogy összefogni kellene, azonban mind a technikai mind az elméleti megvalósítás terén teljesen tanácstalan vagyok.
Nem tisztem megmondani, mi a megoldás, de egyvalamit biztosan tudok: fajtól és egyéb nemzeti hovatartozástól függetlenül soha nem lenne szabad megtörténnie annak, hogy egy gyerekkórházban egy éjjel 3 kisgyerekből majdnem 40 sörétet operálnak ki, s a gyerekek közül még egy sincs 10 éves...Soha nem lenne szabad annak megtörténni, hogy ártatlan gyerekek fizessenek szüleik vélt vagy valós bűneiért. Soha nem lenne szabad megtörténni annak, hogy a dolgok idáig fajuljanak, amikor az ember embernek ennyire aljasan lesz farkasa...
Vajon akkor, ha lesz egy alternatíva amit sokan helyesnek érzünk, vajon lépünk-e mi, a néma tömeg..akik nem tűrjük az erőszakot sem az egyik, sem a másik féltől, akik csak azt tudjuk, hogy szorítja a gyomrunkat az a kétségbeesés, amit élsportolók megkéselésekor, majd ártatlan kisgyermekek halomra lövöldözésekor érzünk...vajon képesek leszünk-e egyszer valamiért összefogni...valamiért, ami a mai kor mocskos undortó politikáján felül áll, ami nem "oldalas" még burkoltan sem, ahonnan az általunk választott hivatásos hazugokat kirekesztve pusztán mint emberek tehetnénk valamit...? A kérdés persze naiv és teoretikus, s talán éppen ezért teszem fel itt a saját blogomban, mert nincs módom másképp, máshogy hangot adni annak, hogy milyen mély szomorúságot ébreszt ez az egész bennem...

ez nekem mostanában nagyon bejön

A macska vadászik a kispockokra. Jó. hogy azok a ketrecben vannak, ő meg kívül, de akkoris azt csinálja, esküszöm...
Márpedig amit egészen biztosan tudok, az az, hogy ha a kicsik közül valamelyiknek baja esik, akkor ennek a macskának ezen a bolygón nem lesz több maradása, mert a Mackó száműzi őt valami bolygóközi utazásra, de minimum kesztyűt csinál a szőrméjéből és akkor még nagyon finoman fogalmaztam...szóval macska éjszakára kizár...na nem mintha azt hinném, hogy csak hát ugye jobb a békesség...

Imádom azt a táncot, azt a lüktetést, ami egy kapcsolatban meghatározza a mozgást...nem a fizikai mozgást, sokkal inkább azt a mozgást, amit az értelem és az érzelem kölcsönhatása elvár-megkövetel...ahogy mint finom társastáncolók a zene rezdülésére...kinyitjuk belső füleinket és figyelünk...mindenre ami történik, s aztán annak megfelelően lépünk a megfelelő irányba, ahogy azt ez a sok inger megkívánja.
Az eredeti szabályok, lépések, ritmus, minden megváltozik...idővel módosulnak, s mindez fájdalommentesen, hiszen az eredetileg lefektetett dogmák újragondolása a mindennapok gyönyöre és gyötrelme szülöttei.
Ez a tánc fantasztikus, és akkor,de csak akkor van igazán értelme, ha két kritérium mindig megvalósul: a táncosok minden körülmények között egymás szemébe néznek, s semmi hatására nem engedik el egymás kezét...

eccervolt.....a szereplők meg behelyettesíthetők...

-Átlátok rajtad!- mondta a kicsi és vézna, ahogy bátran belenézett a hivalkodó színű és hetyke viselkedésű nagy szemébe.
Átlátok rajtad...de tényleg. És valahogy így már nincs is kedvem félni tőled...túlságosan leköt az, ami kiáramlik belőled.
-Hehh....na ne viccelj, hiszen sokkal erősebb vagyok nálad...kacagott nyersen a nagy és erős.
-Számít ez valamit?- kérdezte a kicsi és gyenge- hiszen ez egyedül csak NEKED fontos...tudod, én TUDOM, hogy nagy vagy, így hát így is élek. Ha tudlak, elkerüllek, ha felkelek reggel, akkor tisztában vagyok vele, mi történhet aznap, számba veszem a nyilvánvaló ellenségeket és ennek tudatában indulok utamra.
-Nagyon okosnak képzeled magad...végül mindig te kerülsz a mások hálójába...hogy is van ez?
-Attól, hogy én vagyok az, akit elejtenek, még nem biztos, hogy rosszabb az életem a tiédnél- mondta mosolyogva a kicsi és vézna..-Tudod boldogan élek. Annyi minden van, ami boldoggá tesz. Süt a nap, van mit ennem, hancúrozom a fűben, és igen...még az is boldoggá tesz, ha néhanapján gyorsabban futok nálad...:) Ismerem az ellenségeim és ettől valahogy minden könnyebb...
-Nekem nincsenek ellenségeim, nem tudtad? Miért gondolod, hogy nekem így bármikor is rosszabb lehet..? Nézett bambán a nagy és erős, kétkedéssel a hangjában.
-Tudod valamiben azért nagyon mások vagyunk. Te is félsz...csak te mástól, mint én. Elvárod magadtól, hogy nagy és erős légy, épp ezért minden vadászatban sikerrel kell, hogy járj. Kísért Téged a folyamatos bizonyítás vágya...hiszen erődnek kell a mindennapi áldozat...
Úgy hiszem, átlátok rajtad. Hiszen ha én félek, abban nincs semmi különös, bárkinek elmondhatom ezt, senki nem ütközik meg rajta...de vajon...TE hogy küzdesz meg mindennapi félelmeiddel..mert hiszen vannak ...ugye? -ehh..mi közöd ehhez,mordult fel a nagy és erős.
Félsz a sötéttől, az álomtalan éjszakától, az idegen hangoktól...s mégsem szólhatsz senkinek, hiszen nagy és erős vagy- kinevetnének...nem szereted a változást, bizonytalanul érzed magad, esetlen s szögletes vagy...önbizalmad csak az ismerős közegben ennyire nagy, ugye..?
-Na most már tényleg elég!!! - morrant a nagy és erős, s mancsával csapott egy hatásosnak tűnőt a kicsi felé...
-Tudod...miért nem félek tőled már, akkor is, ha ennek a beszélgetésnek a végén már nem lesz módom szólni többé, mert a földbe is beletaposol,csak ne halljad többé a hangom?- nézett szembe a kicsi vézna nyílt tekintettel- Azért, mert ha én meg is halok, attól még a te bajod ugyanakkora marad. Meg tudod szüntetni ezt a hangot, ami belőlem jön, de egyszer csak képtelen leszel tovább palástolni, s egyre többen átlátnak majd...át a tőled való rettegésükön, át a saját sorsuk felett érzett veszteség miatti sopánkodáson, s egyre többen mondják a szemedbe azt, amit TE is pontosan tudsz. És akkor majd bajban leszel, mert azt a hangot nem fogod tudni elnyomni ami belőled tör elő. Az mindenhová kísérni fog. Szóval azért nem félek már tőled, mert látom, hogy meg vagy áldva azzal az egyetlen ellenséggel, mellyel megküzdeni soha nem lesz segítséged. Önnönmagad krónikása, a saját képmásod látója, félelmeid tudója TE MAGAD vagy...
Hát ezért nem félek tőled...látod? Keress valakit, aki meghallgat, ha már képtelen vagy őszintén beszélni saját magadhoz, amíg még nem késő...
A nagy és erős a szavak hallatán termetén túlmutató, mégis látványos zsugorodásba kezdett. Hiába hát minden, hiába a nagy hang, a határozottság, a célzott bántás és megbántás, hát mégis lehet, hogy valaki, aki gyengének és bizonytalannak tűnik, ilyen könnyedén átlát a színfalak mögé?
-Tudod mit? Menj..elengedlek. Szaladj, ne is lássalak...mondta halkan, alig hallhatóan.
A kicsi megállt és felnézett, majd ezt mondta: én szívesen meghallgatlak, ha van mit mondanod.
-Nem értem, miért tennéd, sosem voltam kedves veled.
-Látod azt hiszem, hogy pont ezért. Meg kell mutatnom, hogy én másmilyen vagyok. Hogy hozzám érdek nélkül is lehet őszintének lenni. Hogy te is elhidd, hogy mindig lesz egyvalaki, akármilyen kicsi nyamvadt és vézna, akinek nem kell bizonygatnod, hogy nagy és erős vagy...aki előtt megengedheted magadnak azt a luxust, hogy gyengének látszódj, ha erre van szükséged.
És azt hiszem, a Te helyzetedben ez a legnagyobb ajándék, amit bárki adhat Neked....

Tartozom egy vallomással...illetve egy beszámolóval. Hétfőn 3 fővel gyarapodott a családunk, mert megszületett az első alom Pocokbabácska. A kicsik 32,42,45 gramm súllyal jöttek a világra...én totál kiakadtam, mert betegen itthon maradtam, kedves Mackó pedig a másik szobában haldoklott, amikor 9 óra tájban nagyon érdekes nyöszörgés jött a ketrecből, de valahogy rögtön tudtam, hogy mi az...holnap lesznek a bébik 1 hetesek és tündériek mind a ketten. Igen, sajnos ketten, mert az egészen picikét hiába etettük fecskendővel, valahogy az első pillanattól kezdve látszott, hogy nem lesz életképes, minden törődés dacára sem...Megsirattuk és eltemettük az udvaron szegénykét.
Itt egy kép az első napról, a bébikről meg a szüleikről:

Láttam egy filmet, pontosabban a betegségem alatt végignéztem néhány sorozatot, köztük a Kés alatt című több évadját. Nem ez a lényeg..., hanem egy jelenet, amiben x megkéri y kezét azzal az indokkal, hogy: rájöttem, én már csak veled együtt lehetek egész, ha nem vagy velem, akkor mindig hiányzik belőlem valami...hiányzik egy részem.
Lehet, hogy a szerelem hívei (illetve a másképp hívei mint én) körében felháborodást keltő lesz amit mondani fogok, de én ezen a mondaton kiakadtam. Úgy általában véve sem nagyon értem meg az olyan emberi kapcsolatokat, ahol állandóan arra törekszik valaki, hogy valaki mással együtt alkosson valamiféle képet, illetve ahol önálló döntés vagy véleményalkotási képesség híján folyamatosan valaki más visszajelzésére szoruljon. Mélységesen nem értek egyet azzal, hogy a szerelem arról szól, hogy kiegészítsük egymást, mert számomra ez egyenértékű azzal, hogy én magam nem vagyok egy egész, állandóan egy mankóra szorulok a teljes élet megéléséhez. Azonkívül nem hiszek abban sem, hogy ezzel az együttléttel csak még tökéletesebbé tehetjük az amúgy is tökéletes életünket, merthogy a tökéletest fokozni ostobaság...nem is értem, hogy miért kell mindig mindennek a legfelső fokát keresni.
Számomra ez az egész nem erről szól. Sokkal inkább arról, hogy van két EGÉSZ ember, akik képesek voltak eldönteni, illetve megélni, hogy együtt az élet természetes...hogy minden ami történik, egy katalizátor által más dimenzióban is mérhető, s mivel az összhang tökéletes, ezért ezt a más dimenziót egymásnak egészen bizonyosan képesek vagyunk közvetíteni is.
A szerelem számomra is lángolás...szenvedély és még valami egészen mély cinkosság, amitől ketten a saját kis burkunkban sérthetetlenek vagyunk mások által...de a szerelem semmiképpen nem jelenti számomra a Messiás eljöttét, aki csodás cselekedetével kihúzza alólam a kerekesszéket, vagy visszaadja a látásom...
Valahogy úgy érzem, hogy minden porcikám tiltakozik a bármi mástól való függéstől, épp ezért azt akarom hinni, hogy az érzelmi életemet is képes vagyok kívülről is látni. Akkor is, ha jó, akkor is ha botladozó, akkor is, ha gyarló vagyok benne és elvtelen és akkor is ha esendő. Minden körülmények között biztosnak kell abban lennem, hogy az, aki ott belül cselekszik, még azonos önmagammal, minden szeretetével, szenvedélyével, szenvedésével és döntésével együtt...

Az élet roppant érdekes dolgokat produkál. Amikor idejöttem melózni a mostani küzdelmeim színterére, akkor volt egy főnököm (hehe vicces, mi..kinek nincs?), illetve a vezérigazgatón kívül is volt egy (ez így helyes). Aztán ő elment...kábé két éve, de amíg itt volt, addig nagyon viharos volt vele a kapcsolatom. Pontosabban szólva: kerültem vele a konfliktusokat, de amikor szakmai megbeszélésre került a sor, akkor abból mindig gyalázatos hangvételű vita lett..s általában én voltam a nem szalonképes-de aki ismer az ezt sejti is.Nem találtuk meg a közös hangot, s ennek két oka volt: az egyik, hogy akkoriban még nehezebben voltam képes belátni, hogy a másik igaza is lehet jó igazság, a másik pedig az, hogy nem éreztem szakmailag kompetensnek a vitákra.
Most, két év elteltével az élet úgy alakult, hogy visszajön hozzánk. Az élet rendesen meggyötörte, amiért én nagyon sajnálom, mert nem kívánok senkinek ennyi faltól falig pattogást...most úgy alakult, hogy én leszek a főnöke. Közben én is sokat változtam, engem is megcsapkodott az elmúlt két év kőkemény nehézség-sorozata, szóval a vitákat már nem azal rendezném le, hogy én ordítok hangosabban. Nagyon kíváncsi leszek, hogy fogjuk majd kezelni ezt a nem épp hétköznapi helyzetet s a saját viselkedésemben sem vagyok éppen biztos. Mindenesetre megjelenése komoly lecke nekem is arra vonatkozóan, hogy csak olyan munkát vállaljak el a jövőben, ami nekem való, ne dédelgessek semmiféle naiv és hiú ábrándokat, valamint ne keressek kalandvágyat-pusztán a kaland kedvéért- mert úgy látom, hogy ez nem igazán éri meg...