Van egy régi legenda, amely szerint egy fehér és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a fehér angyal azt mondja, hogy "úgy legyen". És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy ámen. Ha viszont valaki rosszul állítja be magát, szomorú, keserű, akkor a fekete angyal mondja azt, hogy "úgy legyen". És a fehér angyal köteles rámondani azt, hogy ámen. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a hívő, az optimista, a jóra készülő emberek dolgai általában jobban sikerülnek, mint a keserű, pesszimista és rosszat váró emberekéi. Ez nagyon szép legenda, amely megmaradt bennem. Vigyázni kell, hogy mikor száll el fölöttünk a két angyal. Csakugyan hiszek abban, hogy az egyik legfontosabb dolog a bizalom. (Popper Péter)

Nem annyira régen beszéltem az apukámmal az msn-ben. Szoktunk ilyet, bár sok értelmét néha nem látom, mivel teljesen alapfokon képes csak a gépen írni...egy mondat néha egy félóráig is eltart.
Nemrég elmondta, hogy neki azért kell ez az msn téma, mert fontos, hogy lássa, hogy be vagyok jelentkezve (akkor ugyanis élek, a fóbiái egyik fontos eleme az autóbalesetben elhunyásom), a másik fontos pedig az, hogy ki szoktam írni mindenféle üzeneteket pl:Mókuska melózik, betegvagyok, fáj a fejem, vagy nemes egyszerűséggel azt, hogy a faszkivan.
Azt mondja, hogy ez neki fontos adattartalom, mert egy kicsit átérzi a lelkiállapotom, illetve tudja, hogy pl. telefonon mikor nem érdemes engem egyáltalán felhívni.
Néha egészen semmiségekről beszélünk...milyen az idő itt vagy ott...néha pedig az újabban felébredt anyagias fellobbanásaival traktál, hogy a ház fűtésrendszerének a felújítása mennyire lesz majd neki megterhelő, ha a lakóknak szokásává válik hogy felakasztják magukat, mint az egyik földszinti alkesz a múlt héten (mer most már azt is tudom, hogy helyette a többi lako fizeti vissza a hitelt).
Talán egy hete az egyik ilyen heccelődés folyamán közöltem, hogy az idén már 59 éves volt. (én meg 39 vagyok, pont 20 év van köztünk).
Látom hogy ír...
Aztán megjelennek a sorok:
hát tudod kislányom az a nagy büdös helyzet, hogy ennek az 59-nek az első 10 és az utolsó 3 évét merem csak bátran felvállalni.
Nem is tudom mit éreztem. Nem akartam vígasztalgatni. Sem jópofizgatni. Túl sok minden van, ami a köztes 46 évben történt, amit lehet, hogy soha nem leszek képes megemészteni. Én szeretem most őt nagyon, a mostani énjét, aki mindent megtenne értem, akinek könnyek lesznek a szemében amikor meglát, de nem felejtek. Nem hiszem, hogy az lenne a megoldás, hogy azt mondjam: minden el van rendezve, ha még nem érzem úgy.
Annyit válaszoltam csak: tudod ezen, ami megtörtént már kár bánkódni, ahogy változtatni is lehetetlen rajta.
Jó sommás meglátás...mondja ő.
De igaz...mondom én..
Sajnos így van, mondja ő.
Valahogy több szóra nem volt szükség. Nem is lesz egy darabig...mind a ketten pontosan tudjuk mit akart mondani a másik. Talán eljön az az idő, amikor ki lehet beszélni mindent, amikor egyszercsak megkönnyebbülünk mind a ketten. Talán. S ha ez megtörténik, akkor lekerül egy komoly zsák. Róla is, rólam is. Nem a megbocsájtásban hiszek...az nekem nem elég. Abban hiszek, hogy képesek leszünk lefejteni és kipakolni a zsákot közösen mind a kettőnk válláról. Aztán amikor már üres lesz, szélnek lehet ereszteni. S érzem...már most is sokkal sokkal könnyebb, mint valaha...

Csak azt akarom mondani, hogy annyira szeretlek, hogy sokszor azt érzem, hogy az az érzés, amivel ezt konstatálom, olyan elviselhetetlen, mintha valami erős, nagyon erős ember ülne rajtam és szorítaná a mellkasom. Azt akarom mondani, hogy nagyon sokáig akarom ezt az érzést, ami olyan nagyon feszítően fájdalmas, mert csak ez az erős érzés képes arra, hogy egy egészen kicsi töredékét képes legyen rekonstruálni annak, amit érzek, minden istenáldotta nap. Ugye Te pontosan tudod miről beszélek?

Volt nekem egy nagyon súlyos beteg kollégám. Egy valamiféle tüdőbetegség ez, ami egyszerűen elsorvasztotta a tüdejét. Emlékszem, amikor megismertem, abban a szokásos kínos zavarban voltam, amikor nem igazán tudom hová nézzek, s nem tudom, hogy viselkedjek, mert sajnálom...pedig ő aztán sose igényelte ezt.
Ijesztőek voltak a mindennapok. A köhögőrohamok, amiket ha meghallottam a szomszéd irodában, úgy összeszorult a gyomrom, egyszerűen rettegtem, hogy valami baja lesz.
Az ebédszünetek ahová gyakran együtt mentünk, s a felfelé vezető 3-4 lépcsősor neki gyilkos nehézségeket jelentett...embert próbáló életet éltek a feleségével.
Egyszer azt mondta nekem, hogy így 29 évesen ő már matuzsálem betegtársai között..ezt a kort nem szokták megélni mások. Nekem sírhatnékom volt, ő meg örült, hogy minden születésnapjával éppen eggyel többet élt, mint ahogy az jósolták.
Aztán elment tőlünk, máshol, egy másik cégnél megbecsült sikeres kolléga lett, az élete pedig rendeződni látszott- kivéve az egészségét.
Az idén aztán történt valami...februárban megtörtént az a kegyetlenség, ami egyvalaki halála de egy másvalaki élete...jött a hívás és azonnal menni kellett Bécsbe a transzplantációs klinikára hogy átültessék valaki más tüdejét az ő mellkasába.
Hetek teltek el...előbb Bécsben, majd itthon, összesen 8 hét kórház. Aztán egyszercsak hazakerült. Egyszer még korábban msn-en beszéltem vele, de két mondat után mondta, hogy nagyon fáradt...mindig fáradt.
Aztán tegnap váratlanul lehetőségem volt beszélni vele. Annyira érezni, hogy gyenge, de már jön-megy, bár közösségben még nem lehet, de kezelésekre, gyógytornára jár, készül a egészséges életre. És amikor azt mondta, hogy de van még valami....hát annyira tudtam, és aztán jól el is bőgtem magam, mert kiderült, hogy sokévi próbálkozás után a felesége most 16 hetes terhes, a baba októberben érkezik.
Amikor pedig pár perc múlva telefonált, hogy a parkolóban vár, menjünk ki egyik kollégámmal, nem akartam hinni a fülemnek. Épp erre jártam, gondoltam megnézlek benneteket...
Nem tudom, más is ilyen érzelgős-e de hogy nekem még most is folynak ettől a könnyeim az biztos. Valahogy ez az egész...annyira de annyira szeretném, ha az a baba úgy jönne, hogy minden a legnagyobb rendben. Olyan az egész, mint egy mese. ÉLET-mese...Csodálatos mese. Csodálatos az ÉLET.

Mostanság megint olvasok. Szerencsére rákaptam az ízére, már nagyon hiányzott. Úgy érzem, hogy azért annyira jó, mert olyan sokszor kerülök ilyen testen kívüli állapotba. Teljesen groteszk, de szoktam saját magamat tanulmányozni olvasás közben: bizgerálom a hajam, vigyorgok, helyezkedem ide- meg oda, mert annyira türelmetlenül várom a végét. Szélsebesen rovom a sorokat és néha elkövetem azt a gyalázatot, hogy előbbre lapozok mert pár ellopott mondatból tudni akarom, hogy kételyeimmel mi történt, valóban erre, vagy arra fordul-e a történet.
Másrészt viszont egyre kevesebbet olvasok internetes tartalmakat.
Korábban blogok tömkelegei voltak a kedvenceim, mára egy nagyon minimális mennyiség maradt, tán 4, maximum öt, amit több-kevesebb rendszerességgel megnézek. de már korántsem minden nap.
Azt hittem, hogy ennek az az oka, hogy meguntam. Részben talán tényleg. Sokan ismételgették ugyanazokat a vicceske történetecskéket, amik öniróniáján át a saját nyomorukat akaratlanul kiteregették. Jól ismerem ezt, tettem én is elég sokáig:)
Nagyobb részben azonban nem az unalom miatt nem olvasok, csak nagyon keveset. Rájöttem, hogy nem érdekel különösebben a mások élete. Nem akarom tudni a mindennapjaikat, sem őszintétlen, vagy félig őszinte megnyilvánulásaikat. Egyszerűen sajnálom az időt. Még nem tudom biztosan, hogy ez már így marad-e vagy sem, de most határozottan érzem, hogy mik azok a momentumok, amikre sosem sajnálom az időt- még ha némelyik teljesen léha értelmetlen elfoglaltság, akkor is.
Önzővé váltam (bár sokak szerint az voltam mindig....), gyűjtöm magamba annak a szeretetét aki adni akarja és akarja kapni az enyémet. Mániákusan teszem azokat a dolgokat, amikkel meggyűlnek a kis polcaim olyan tartalmakkal, amiket elővehetek ínséges időkben. Talán egyszerűen értékeket gyűjtök. Kis fényes kavicsocskákat, emberi lelkek morzsácskáit, amiket fényes kis üvegcsékben tárolok. Kincseim halmaza csalóka. Bár számosságuk nem nagy, mégis olyan hivalkodóan világítanak szomorú óráimban, mégis annyira árasztják rám a saját fényüket, hogy ettől néha... úgy mosolygom magam elé, mintha abban minden kicsi kövecske saját kicsi fénye benne lenne.

Ez a költözés azért nem volt egyszerű...történt még valami más is.
Annak idején, még fiatal lány koromban egyszer elmesélte a nagymamám, hogy ő korábban írt naplót. Ezt a naplót valamikor régesrég kezdte el írni, talán valamikor a 60-as évektől kezdve. Sosem kérdeztem, de talán jó lenne tudnom, hogy hogy is nézett ki...valami keményfedeles emlék-könyv féle, vagy egy sima kockás füzet- fene tudja miért fontos ez, talán azért, hogy láthassam magam előtt azt a régi énjét, aki beleírta amit érzett.
Aztán tragédiák jöttek. 1975-ben meghalt a nagypapám, aki ugyan már 75 éves volt, de mégis váratlanul történt ami történt, aztán a következő év mindannyiunk számára sorsot fordító, hiszen 24 évesen meghalt az édesanyám, aki neki ugyan "csak" a menye volt, nem a saját lánya, de sajátjaként szerette az én bohó, spórolni sosem tudó, végtelenül kedves és szép, hihetetlenül segítőkész anyámat akinek akkor már két egészen kicsi gyereke volt.
Nem tudom, miféle lelki pokoljárás lehetett az, aminek az lett a végeredménye, hogy a megváltoztathatatlantól iszonyatában, végtelen elkeseredésében hangos és néma sikolyaival együtt a naplót a tűzbe dobta akkor.
Sokat gondolkodtam, hogy mi lehetett ez az érzés...aztán évekkel később, mint ahogy ezt a történetet megtudtam, elmondta ő maga is: valahogy létezett az a pont, ahonnan már nincs tovább, amit lehetetlen megérteni és felfogni, amit valahogy az emésztő tűzzel kell megemésztetni.
Tudtam...jól tudtam, hogy megint ír valami effélét. Azt hiszem úgy a 90-es évek elejétől...de sosem kértem, hogy elolvashassam és sosem ajánlotta fel.
Most, amikor a pakolászás során volt egy olyan időszak, amikor egyedül maradtam a lakásban, módszeresen raktam mindent a helyére és a kezembe akadt ez a bizonyos spirálfüzet.
Nem is tudom miért lapoztam bele, mindent megnéztem, hogy tudjam hová való, de aztán láttam a ferde írást, a dátumokat a lapok tetején és egyszerűen képtelen voltam rá, hogy ne olvassak bele.
Talán 3-4 havonta ír...alkalmanként talán fél oldalt. Nem sok..Amikor néha akár éveket ugorva az időben elolvastam 4-5 bejegyzést, úgy dobtam le a füzetet mint akit kígyó mart meg. a lapok égették a kezem, a betűk bántották a szemem és valami olyan erős szellemiség áradt belőle, amit tán sosem éreztem még.
Amit ott olvastam, az végérvényesen eldöntötte bizonyos emberek sorsát a szememben, mert más dolog beszélni arról, hogy megnyugodni csak úgy lehet, ha az ember megbocsájt, és az is más, ha ezt a mérhetetlen keserűséget ismét és ismét papírra veti valaki, mert a fájdalma csak kavarog benne, de sosem enyhíti semmi.
Le van írva, hogy a mama halála után kinek a kezébe kell, hogy jusson a könyv. Remélem, hogy úgy is lesz...ahogy azt is remélem, hogy az, akinek a kezébe kerül, az megtanul úgy élni, hogy érdemes legyen a saját gyerekei szeretetére, ha már az anyjáéra sajnos nem volt az.
Ahogy azt is remélem, hogy amikor elolvassa, akkor ebbe kicsit ő is belehal akkor és ott. Úgy, ahogy szegény nagyanyám megtörten, sírva, vinnyogva előttem- mert ő ahogy az utóbbi időben sosem- akkor sem volt mellette.
Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon érzem-e majd szükségét annak, hogy naplót írjak. Nem ilyen blogfélét, hanem egy valóságosat, amit annyira szemérmesen veszek elő, és annyira szemérmesen írok bele, hogy tán még a nap sugarai előtt is szégyellek, mert olyan bennsőséges és annyira ki nem mondható gondolatok vannak benne, amiket másképp nem tudok, s tán nem is akarok kommunikálni.
Most még nem jött el az idő. De ha megtörténik, akkor annyira szeretném, ha az én gyerekem, unokám, vagy bárki, aki elolvassa, az ne érezze úgy, mintha benyitott volna egy ajtón ahol valaki pucéran álldogált. Annyira szeretném, ha sosem lenne, olyan mélyen elnyomott titkom, keserűségem, amit nem oszthatok meg senkivel-s nem azért, mert nem lenne, aki meghallgat, hanem azért, mert én magam is szégyellem magam ahelyett a másik helyett...aki megtette ezt velem.

Volt pár emésztetlen ügyem. Najó, bevallom őszintén, hogy ezek egy részén még most is kérődzöm erősen...
Úgy alakult az élet, hogy a 84 éves nagyanyámat, akinek 5 éve leamputálták a lábát, el kellett költöztetnünk a lakásából egy másik lakásba. Vagyis hát fogalomzavarom van, mert végülis nem is az ő lakása volt. Hogy vajon hogy lehet, hogy egy idős asszony aki megbízik a saját unokájában, végül mégis az "utcára" kerülhetett, az egy másik hosszú és szövevényes történet. Gondolom nem kell ahhoz különösebben komoly képzelőerő, hogy valaki belegondoljon, vajon mennyire akar valaki 84 évesen költözködni...
Mindehhez hozzájárul az, hogy akik szintén Sopronban laknak és segíteni tudtak neki, azok mind- mind férfiak. Nem akarok megsérteni senkit hím mivoltában, de a költözéssel járó a, pakoláshoz, b, szervezkedéshez c,takarításhoz körülbelül annyi közük van, mint a boa constrictornak a 100 m-es síkfutáshoz...
Nade sebaj, végülis itt vagyok én és kutya kötelességem, hogy menjek. Persze mivel tudtam, ki lakott előtte abban a másik lakásban, így felkészültem lelki és tisztítószer ügyi síkon arra, hogy itt nem kis feladat vár rám, de rájöttem, hogy képzelőerőnek eléggé híján vagyok, vagyis a valóság sokkal sokkal izgalmasabb és szebb...Így hát egy álló napon át vakartam a retket, majd a Mackóval bepakoltunk mindent, ami addig odafuvaroztatott.. és életemben először ért az a megtiszteltetés, hogy egy szekrényről a hideg zsíroldó 5 perces ázása után moshattam le a folyékony nikotint- ilyet se láttam még ezidáig.
Aztán persze kitalálták, hogy a költözés majd a következő munkanapon lesz, addig mindent áthordunk és a mama ülhet a babérjain a töküres lakásban, mert majd akkor hozzák a nyugdíjat meg mittomén...aztán kis meggyőzés után természetesen a józan ész győzött, így húsvét vasárnap az utolsó göncök után áttranszportáltuk a mamát a tolószékével együtt.
Eleinte nem volt semmi gond, hiszen látta, hogy minden a helyén van, mindent úgy csinálunk ahogy neki jó meg kényelmes, de végig érezhető volt a feszültség. Aztán amikor rájött, hogy ez a fürdőszoba nem olyan, mint a korábbi, és ő nem tud önállóan wc-re menni, illetve rendesen mozogni a tolószékével, na akkor robbant az az egész nap érezhető ...
Robbanásszerűen tört ki belőle a sírás...de inkább jajjgatás. Hogy miért nem tudott inkább meghalni és hogy hogy fordulhat ez elő vele ilyen állapotban és ennyi idős korában és a többi.
Komolyan teljesen ledöbbenve, kiürülve álltam ott hulla fáradtan. Egyszerűen képtelen voltam lépni egyet, vagy mondani valamit, mert pontosan éreztem, hogy az utolsó betűig igaza van, hogy mekkora rohadt egy dolog ez az egész történet, és valahogy nekem nem volt erőm megszólalni sem. A Mackó volt, aki odalépett, aki vigasztalni kezdte, talán épp neki volt ehhez létjogosultsága, hisz ő nem vér szerinti tagja a családnak- mi pedig nem tettünk meg mindent, hogy ez ne következzen be.
Úgy éreztem, hogy megszakad a szívem akkor. Az én derűs okos, imádnivalóan élénk mamám olyan hihetetlenül sebzettnek és meggyötörtnek látszott, hogy valahogy tudtam, MOST meghalt benne valami.
A dolgok azóta bekerültek a napi kerékvágásba. Semmi sincs rendben, csak a vonat megy a sinen és a menetrend be van tartva.
Én pedig várom, hogy hazamenjek, hogy négyszemközt legyünk és hogy megkérdezzem, hányszor hal meg így az élete folyamán az ember úgy, hogy aki utána tovább él, mozog, cselekszik, beszél és gondolkodik már sosem lesz ugyanaz, mint annakelőtte volt.

hát ezt én nagyon imádom..:)