bájos vasárnap esti közjáték....

Jelenet Mackóval  vasárnap este 11-kor (helyszín a konyha)
-úgy ennék vmit..
-nade hiszen úgy jöttél haza h. ettél rántott húst
-hát jo de rég volt
-jaja mondom- 8kor. oké..csinálok szendvicset
-azt én is tudok!
ácsorog..billegeti a seggét
rámnéz
-nem sütsz palacsintát?
-azt..meg egy lófaszt
billegeti a pocakját...rámnéz
-hát...amikor még régen SZERETTÉL..akkor sütöttél volna...
-jaja mondom...ezek az idők má elmúltak:D. a szerelem szeretetté alakult..a palacsinta meg szendviccsé...:D

Eredet- ahogy egy csekélyebb értelmű Mókus látta

Hát akkor...beszéljünk egy kicsit egy bizonyos Christopher Nolan nevű emberről. Valójában persze az Eredet miatt érzek erre hajlandóságot, de nem pusztán az az egy film...ugye korábban már a Sötét lovag is teljesen maga alá temetett, aztán a Tökéletes trükk és a Batman kezdődik..

Nem vagyok sem Filmbuzi, sem Geek, ezért minden tiszteletem az ott megírt kritikákért, soha nem is lennék képes komolyabban szakérteni náluk, nameg nem is akarnék, merthát az ő aspektusuk nem az enyém, bár kétségtelenül az általuk leírtak sokban fedik a valóságot- dehát az nem az én agyam, meg az én ujjam begye, amiből az kipattant, tehát akkor valami saját...gondolkodás meg érzésféle.

http://geekz.blog.hu/2010/07/19/eredet_7
http://filmbuzi.hu/archives/2010/07/24/eredet-inception/

Beszéljünk először Leoról, akiből lehetséges, hogy nem jött volna elő ekkora teljesítmény, ha nem egy meggyőződéses megszállottal dolgozik együtt, bár az idén láttunk már tőle egy Viharszigetet, ahol Scorsese is kellőképpen megpöckölgette a kis Leo önérzetét, aki az elmúlt néhány évben az egyik legjobb színésszé nőtte ki magár az egykori, Titanicban felnőtt bugyuta kis hősszerelmesből. (lehet vitatni- nem nagyon érdekel:)

Aztán itt van Nolan, aki még nincs 40 éves, de ha ebben a pillanatban abbahagyná a filmezéssel kapcsolatos mindennemű tevékenységét, már akkor is jó száz évre bebetonozta volna magát a köztudatba.

Annyit gondolkodtam, hogy mitől más egy Nolan féle popcorn mozi a bármelyik másik mozitól..? Tudományos magyarázatot nem tudok, de mondani sem nagyon akarnék. Legyen talán annyi elég: valahogy az általa kitalált legnagyobb képtelenség által sodortatva is el lehet hinni, hogy mindez valóságos.Hogy létezik Gotham City, hogy van Batman..a jó öreg, komplexusos Batman...hogy létezik az az idealizmus, hogy a világot akár jobbá is lehetne tenni. 

Elhiszem, hogy be lehetne jutni az álmokba, s az álmokon keresztül meg lehetne tudni az emberek legféltettebb titkait, ahogy azt is, hogy az álmainkon keresztül be lehet juttatni azt a bizonyos, eredeti gondolatfoszlányt..

Elhiszem és megértem, hogy Nolan számára egyszerűbb és jobb pálya a kitalált, némileg általa manipulált világ, az a fantazmagória, hogy bárhogy is, de megváltoztathatók bizonyos szándékok, amiket amúgy egyébként, józan ésszel láthatóan képtelenség megtenni.

Ez az ember minden kétséget kizáróan defektes...:) ugyanis ha nem lenne az, akkor nem merészelne gúnyt űzni mindenféle tényekkel alátámasztott tudományos tanokból,  s a bizonyíthatóság fölé helyezni makacsul a MÁRPEDIG IGENIS LEHETSÉGES elméletét.

Nagyon remélem, hogy még sokáig mer álmodni. Építeni az álomvilágban: labirintusokat, útvesztőket, hidakat, házakat reményt...és engem azt hiszem nem zavarna, hogy végül én magam tudom-e valójában, hogy ébren vagyok, vagy álmodom. Hogy mi a valóság.MI a valóság..? Létezik VALÓSÁG?

Az nézze meg, aki el merészeli hinni, hogy lehetséges. Nem ma, nem itt, nem velünk. De meg lehet álmodni...

Ha pattanásig feszülök, mint egy íj, azt vajon kívülről látni-e? Érezhető-e, hogy ha belém pöcköl valaki, akkor surranásom hangja szinte látható vonalat hasít a levegőbe...? Végtelenül megfeszült íj vagyok, s míg korábban fiatalságom nedvessé tette a fát, amiből hajlítottak, s vidám pattanással pillanatok alatt visszajuhászodtam, addig most úgy érzem, hogy recseg ropog már ez a meghajlított vessző...bánatos sóhajjal hajlik kicsit még előbbre..még előbbre......még előbbre...

Persze érzem én jól, hogy kiszáradtam, hogy az élet éltető nedvei már nem itatnak át olyan mérhetetlen optimizmussal s hogy hajlamosabb lennék inkább törni- de végtelenül türelmessé és kitartóvá tett a múlt, ezért erőmön felül is feszülök, feszülök, már nem játszom, néha már vicsorgok, de akkoris megtartom azt a húrt, hiszen oly erős bennem a lehetségesség, a kötelesség és az eltökéltség béklyója.

Ha pattanásig feszülök azt már kívülről rég nem látni. Bár korábban ezer jelét adtam annak, hogy mely rezdüléseim vannak erőmön és akaratomon felül, már rég nem teszem ezt.
Úgy érzem, már csak szelíd roppanással megtörni tudok. Szépen, szelíden, csendben. Visszavonhatatlanul.

a Maszatos blogból..köszi Évi

Pilinszky János:
Introitusz

Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sürüjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

macskák:)

Köztudottan nagy macskapárti vagyok, ezt a videót Szilvi küldte de majdnem kifeküdtem tőle:)

Mindenkinek ajánlom,aki...: Hosszú jegyesség

Évek óta nagy rajongója vagyok Jean Pierre Jenuet-nek és Audrey Tautou-nak (az Amelie-t képes vagyok évente 2-3x is megnézni), de valamiért csak most szántam rá magam, hogy megnézzem a Hosszú jegyességet. Arra számítottam, hogy valami nagyon drámai és nagyon szomorú film és történet lesz, de persze kellemesen csalódtam. Ez a hihetetlen laza, könnyed "franciaság" amit egyszerűen zseniálisan képesek a művészek a francia filmekbe "beleitatni", számomra annyira egyedülállóvá teszi ezeket a filmeket- szóljanak bármiről. bár persze...bármiről ritkán szólnak, legnagyobb részük az emberi kapcsolatokat, a nő-férfi, szülő-gyermek viszonyulásokat ábrázolja olyan módon, ahogy azt a nagy filmgyárak nagy filmjei talán soha de soha nem lesznek képesek. Valamiért nem érzem, hogy az érzelem csöpögős lenne- azt érzem, hogy az érzelem az érzelem, ahogy a hétköznapi emberek megélik és feldolgozzák. Hogy nem hatáskeltési szándékkal is néznek emberek hosszú hosszú percekig maguk elé, s hogy a könnyek kicsordulása valahonnan nagyon mélyről, olyan bugyorból jön, ahol valójában persze biológiai értelemen könnyek soha nem keletkeznek. Ezekben a filmekben a báj valóban a könnyed, huncut kis szoknyaforgatás.., a szerelem izzó és dinamikus, s a halál pedig az a halál, amire egész életünkben valami furcsa tisztelettel gondolunk. 

Nézzétek meg ezt ..és persze még sok sok másik francia filmet. Pl akár ezt..:)

http://cspv.hu/06/87/temps/

egy nagyon "komoly" dilemma

Tudom, hogy ez a kérdés maximum csak engem érdekel, de elkezdtem utánaolvasgatni, hogy valójában mi az érzékelhető-értékelhető különbség a szarkazmus (gúny) és a cinizmus között. Az első néhány szócikk után persze kikötöttem a szent wikipédián, és aztán egy nagyot derültem:

"A szarkazmust gyakran összekeverik az iróniával. Az irónia azt jelenti, hogy a szöveg szó szerinti értelme és a tényleges, a beszélő szándéka szerinti értelme különböző; a szarkazmus pedig azt, hogy a beszélő szándéka valakinek vagy valaminek a gúnyolása. Irónia szarkazmus nélkül éppúgy lehetséges, mint szarkazmus irónia nélkül.

A szarkazmust a cinizmussal is gyakran összekeverik; az utóbbi (a hétköznapi szóhasználatban) egyfajta alapvetően nihilista attitűd az élet és más emberek felé, a szarkazmus viszont használható pozitív ideák vagy érzések kifejezésére is."

Áhá, szóval ez a kérés már másokban is felmerült, nemcsak bennem. Ami még lényegesnek tűnik a fenti okfejtésen kívül, az az alábbi: 

A szarkazmust, mivel jellemzően a hanghordozásra támaszkodik, gyakran nehéz észrevenni az írott szövegben, és így rendszeresen félreértik. Ezt elkerülendő, az interneten gyakran írásban jelzik a szarkasztikus megjegyzéseket, például emotikonokkal.

Ez számomra azt jelenti, hogy a szarkazmus, vagyis a gúnyorosság azért abban különbözik a cinizmustól, hogy szarkasztikus megjegyzéseket viccesen is lehet tenni, illetve alapvetően pozitív töltetű dolgok viszonylatában is felmerülhet, azaz alapvetően inkább hangulati elem, semmint kifezezetten bántó, célzottan szúró-bökő szándékos megjegyzés. A gúnyoros megjegyzések tartalmilag néha teljesen  azonosak lehetnek egy hétköznapi mondattal, a hanghordozás illetve a gesztikuláció teszi őket szarkasztikussá.Saját tapasztalataimból mondom, hogy gyakran saját magammal, a saját cselekedeteimmel, illetve a karakteremmel kapcsolatban is teszek ilyen megjegyzéseket, ez afféle fricska, az igazság egy kicsit játékosan plasztikus formában történő kifejezése.

A cinizmus...(amit azért én szintén gyakran alkalmazok..), általában egy "fedőtechnika". A másik emberrel kapcsolatosan fennálló ellenszenv, vagy akárcsak elvi ellentét kifejezése egy amúgy az ellentéttel nem feltétlenül összefüggő témában. Az a meglátásom, hogy ilyenkor ez a cinikus modor sokkal inkább a másik embert célozza, semmint a beszélgetés vagy kijelentés tárgyát, afféle páncél mögül kilőtt nyílhoz hasonló, kissé sunyi fegyver.

És hát szintén a saját érzésvilágomból merített példa: az emberi ostobaság mindenféle megnyilvánulásaira az esetek nagy részében cinizmussal válaszolok. Mindenféle jobbító szándék nélkül...pusztán annak kifejezésére, hogy ez a viselkedési/gondolkodási/létezési stílus belőlem milyen hihetetlen agresszív megsemmisítő ingerültséget vált ki. 

Ennek az egész okfejtésnek az volt a lényege, hogy tisztázzam magamban : amikor szarkasztikus vagyok, akkor nincs igazán bennem (nagyon sok esetben) rossz szándék, pusztán a kialakult helyzet fonáksága kikívánkozik belőlem. Amikor viszont cinikus vagyok (állítólag elég gyakran) akkor az emberi létformáknak azokat a megnyilvánulásait tartom elviselhetetlennek, ami az értelmetlen cselekedeteket, az üres beszédet, a tartalom nélküli bájolgást, a szándék nélküli ígéreteket jelenti. Vajon....miért érzem, hogy ez utóbbiakból egyre több és több és több van..?

Agymenők

Legeslegújabb függésem az Agymenők c. tényleg hihetetlenül agyatlan sorozat. Egy zsenitársaságról szól, akik a maguk módján a hétköznapi életre teljesen alkalmatlanok. Ellenben a sorozatban olyan fergeteges humor van, hogy ajánlom mindenkinek. Fenomenális:)
http://www.youtube.com/watch?v=w2AfRTDKtVw&feature=related

csak óvatosan váltsunk arculatot:)

Most kellett arra rájönnöm, hogy tökjó dolog ez a skin váltás, de ez valahogy ugyanúgy lehet, mint amikor egy ember a való életben vált teljes "arculatot". Itt-ott kilóg egypár festetlen lenőtt hajszál, néha a köröm is csorba és alatta némi kis koszvadék látszik, a csini kis mini meg tartalmaz némi maradék rágógumit amibe sikerült a BKV-n belezuttyanni. Szóval a kurvából ritkán lesz úrinő. A zöld blogból meg ritkán lesz tökéletes bordó. Merthát egyvalami nagyon jól sikerült:a korábbi bordó színű bejegyzések tökéletesen láthatatlanok lettek.
Szóval ez olyan, mint a mindenkori fogyókúra esete: kizárólag MÁTÓL jó. (mától vagyok egészséges életet élő mintanő:D)
Elnézést...de asszem a régebbiekkel nem foglalkozom. Ha valaki annyira elvetemült, hogy elolvasná, akkó jelölje ki, mert úgy minden olvasható:)

nem bírtam ki, hogy ne tegyem ide. valami tündéri azokkal a lapátfülecskéivel:)

Most tavasz van, napsütéssel, virágokkal .... és ilyen kis élőlényekkel.

Szevasztok mindnyájan, átlag autósok ....és rallyzók

Most azért jöttem hogy megkérjelek mindannyiótokat , hogy legyetek nagyon óvatosak amikor kint
kocsikáztok.

Azért most, mert most tanulok meg kint járkálni.

Megkérlek, hogy légyszíves és ne üssél el!!!!!

Köszönöm, hogy vigyázol rám!

hátdena...ez jó, nem?:)

Nézem én mindig a Forma 1-et. Jó, hát nő vagyok de ez a focivébé meg a forma 1, ezek nagyon a szívem csücskei, különösen mert ezeket mindig együtt nézzük (kivéve most vasárnap, amikor pontosan akkor aludtam el, amikor a kis Vettel defektet kapott, és pontosan akkor ébredtem fel, amikor a modellből lett zseniális sofőr Webber rárázta a pezsgőjét a Hamiltonra meg a Rosbergre...). Mind a ketten erősen a RedBullnak szurkolunk, najó azért Kubicza sem rossz, de végülis a MacLarenek is marhajók, szóval részemről bárki csak Alonso ne, ha értitek mire gondolok:) Ja és nem vagyok Schumacher hasrapottyant híve sem...sőt.
Ez a mostani hétvége talán abban volt különleges, ami azzal a fránya szárnnyal történt. Merthát az a szárny...lehet, hogy egyébként a Webber nem nyert volna ennyire simán. Lehet, hogy egyáltalán nem nyert volna. De jó így, hogy nyert. Tökéletes válasz egy "második számú" pilótától. És most akkor lássuk...hogyan tovább Vettel? Na és hogyan tovább RedBull?

döbbenet...

Elképesztő, ahogy a híradások kommunikálják, hogy az az apa, aki a hétvégén agyonütötte 10 éves kisfiát, AKÁR 8 év börtönt is kaphat. Ahogy Szilvinek is, nekem is az AKÁR szó bántja különösen a fülemet. Egy ÉDESAPA agyonverte (a nadrágszíjának a csatjával...) a saját édes gyerekét, akinek az édesanyja már nem él- öngyilkos lett. Vajon hogy fordulhat elő, hogy nevelheti valaki úgy a gyermekét, hogy képes legyen olyan iszonyatos pusztító dühöt érezni iránta, hogy az végül a kisgyerek halálához vezessen? Vajon miért nem vagyok képes elhinni, hogy ezt a gyereket most bántották először? és miért nem vagyok képes elfogadni, hogy ezt a kisgyereket a környezetéből nem akarta megmenteni senki? Nem tudom elhinni, hogy semmi nyoma, a viselkedésében semmiféle jele nem volt annak, hogy a gyerek szenved a családjában. Érdekelte bárkit, hogy mit érez ez az anyátlan kisgyerek? Könyörgöm...10 éves volt.Nem egy megátalkodott visszaeső felnőttbűnözőről van szó, hanem egy kisgyerekről...akinek az apja AKÁR 8 évet is kaphat...majd aztán jó magaviselete miatt harmadolva 6 év múlva szabadulhat. NEKI van esélye még a normális életre. A gyereknek már nincs. Neki már csak iszonyatos nehéz áron megszerzett, végleges nyugalma marad. Mindörökre.

Ha...

...még akkor is, ha talán kissé későinek tűnik az időpontja.
...na és akkor is, amikor a hely is kissé bizarr volt.
...és akkor is, ha valójában nem is kellett volna kimondani.
...és akkor is, ha amit mondott, azt én az első perctől fogva pontosan tudtam.
...és akkor is, ha valójában sosem éreztem dühöt, sokkal inkább csalódottságot.
...és akkor is, ha a csalódottságomat nem tudta teljesen elfedni az ő motivációja.
...akkor is, ha most úgy érzem, hogy fátylat az egészre.

valahogy az van bennem: ezért igazán KÁR volt. És csak reménykedem, hogy erre már rég rájött ő maga is.

az ÉN focilázam:)

Mivel vége, ezért most már írhatok a focivébéről. Az elsőtől az utolsóig minden meccset megnéztünk, amire csak lehetőségünk volt. Elbuktak olyan csapatok, akiket megsirattam (Argentína), meneteltek olyanok, akiket szívből elkezdtem becsülni (Németország), továbbsunnyogtak olyanok, akiket nagyon ellenszenvesnek találtam (Hollandia), aztán a sok meccs között kezdett kirajzolódni a KEDVENC (ráadásul Andrissal közös kedvenc:D) Uruguay. Ahogy a kis 3,5 milliós ország válogatottja tovább jutott mint a brazilok vagy mint az argentinok, persze nem is beszélve a franciákról és az általam unszimpatizált olaszokkal, szóval ebben a vébében most volt nekem valami nagyon eredeti. Engem még sosem érdekelt ennyire..és így és sosem voltam ennyire lelkes, és sosem drukkoltam még ennyire valakinek, mint most.
És hát most váltam végtelen odaadó és nagy rajongójává ENNEK a pasinak itten balra fent.

Tisztelt újságírók, akik megszavaztátok, hogy ő kapja az aranylabdát, szívemből szóltatok :) És még további kitűnő meccseket, valamint teljesen lehetetlen pozícióból lőtt gólok garmadát kívánom Neked, Diego Forlán:)

Végülis...mégiscsak 40...

Tulajdonképpen majd egy hete ezen gondolkodom. Mármint azon, hogy mi lehet az, amit az ember lánya a 40. születésnapja margójára-mint valami komoly konklúzióját eddigi életének- tele sziporkákkal és csattanókkal lejegyezhet?
Bevallom őszintén, semmi olyan nem jutott eszembe, amitől és amivel kellőképpen tudnám prezentálni, hogy ennek ellenére húdejólvagyok és hogy semennyire, de még annyira sem érintett meg ez a dátum.
Merthogy de.
Ha ki akarnám részletesen fejteni, akkor biztosan belezavarodnék, ezért inkább csak afféle érzésfoszlányokat vetek erre a virtuális térre..
Azt egészen biztosan kijelenthetem, hogy semmiféle sokk nem ért. Ha valaki kellőképpen felkészült a számok világából, az teljesen biztosan tudja, hogy 39 után a 40 jön ugyebár. Nem érzek semmiféle olyan nyomást, ami abból következne, hogy akkor én most már kifejezetten nem vagyok FIATALkorúnak mondható, nem beszélve arról, hogy tökéletes célpontja vagyok immár a vichynek és egyéb multicégeknek, akik kellőképpen belém sulykolták, hogy a bőrömet ért mindenféle atrocitások, valamint a koromból eredő folyamatos folyadékhiány következtében fellépett petyhüdtség kizárólag a termékeik által nyerhet tökéletes regenerálódást.
Szóval...ezek is következnek immár a koromból- állítólag.
Ámde következik más is. Olyasmi is, amin valóban érdemes volt az utóbbi hetekben elgondolkodnom. Néhány hete úgy hozta a sors, hogy sikerült a két nagymamámat valamiképpen összeterelnem, ez több okból is nagy szó... Egyrészt anyám halála miatt ők hosszú hosszú évekig finoman szólva sem voltak jóbarátnéknak mondhatók, másrészt egyikük 81, másikuk pedig 85 éves.
Figyeltem őket..figyeltem ahogy megtárgyalták a mindennapok dolgait, figyeltem ahogy elmondták a félelmeiket a jelen jövőjével kapcsolatban (ők..80 évesen), figyeltem, ahogy egymásra rálicitálva mesélték, hogy iszonyú, mennyit kellett dolgozni, de azért akkor is...mennyire szép és jó volt az élet, a maga egyszerűségében, a mindennapok gyötrelmeinek hidegen valóságos kínjaival együtt- kompenzálva a mindennapok csodás valóságával : ma is volt mit enni, ma is volt hol dolgozni, a mai nap is baj nélkül eltelt.
40 éves vagyok, vagyis még a felét sem éltem az ő életüknek, s az utóbbi napok, hetek folyamatos dilemmája hozzájuk, a sorsukhoz, az ő életükhöz kötődik- a saját életem viszonylatában.
Vajon...méltó vagyok-e 40 évesnek lenni..vajon megérdemlem-e ezt a kort? Vajon vagyok-e már fele olyan bölcs, mint amilyenek a nagyanyáim? Ezekre a kérdésekre természetesen senkitől nem várok választ, én leszek az, aki elmélkedik rajtuk még egy darabig, aztán persze már többé nem...mint ahogy annyi más dilemma elmúlt, elvándorolt, jelentőségét vesztett az utóbbi időben...és persze lehet, hogy mindez teljesen "normális", s már miért is ne lenne az...
Mennyi mennyi párbeszéd zajlik le úgy a fejemben, kérdésekkel és válaszokkal, hogy valójában egy hang sem hangzik el belőlük, hiszen minek azt, ha úgyis tudom, mi lenne a vége. Mennyi mindent akartam leírni, majd nem tettem, mert amikor megfogalmaztam már annyira de annyira egyszerűnek tűnt, hogy még az energiát sem érte meg, amivel leírtam volna. Na és hány fotószerű kép volt a szemem előtt, amiről azt hittem, hogy meg kellene örökíteni- ámde túl sokszor túl gyorsan viszontláttam szinte teljesen ugyanazt a képet...
Mintha az időnek egyre kevesebb jelentősége lenne. Mintha már egészen más számítana csak. Mintha mindennek egy más síkon, a fejemben a szívemben, a lelkemben lenne valóságos jelentősége. Mintha az ottani mozgásai, mocorgásai számítanának csak...a kimondás, a történés a tárgyiasulás valahogy...áhh, dehát persze ezt biztosan azért mondom, mert már 40 vagyok:)
Szóval visszatérve a nagy dilemmámra...mivel ezen a múlt héten ismét volt alkalmam a mamáimmal lenni, sőt apu mamiját felköszönteni a 85 (nyolcvanöt!!!-ötik) születésnapján, majd anyu mamijával közösen főzőcskézve beszélgetni egy fél délelőtt...szóval nagyon naiv lennék, ha azt merném képzelni, hogy tartok a felénél annak...az övékének. Na nem a háború miatt..talán nem is a gyerekek szülése, nevelése majd eltemetése miatt..talán nem is a fizikai munka mindennapiságában megkérgesedett tenyerei miatt, talán nem is a megélt magány miatt.
Nem hiszem, hogy bizonyos történések miatt..valami egészen más dolog miatt, amit most ezen a múlt héten annyira határozottan éreztem: azon a mindenen áthatoló odaadó végtelen szereteten ami akkor is árad belőlük felém, ha úgy érzem, hogy rossz és undok vagyok. Ahogy a közelükben, a jelenlétükben a széken a lábát lógázó ötéves kislánynak érzem magam még mindig...ahogy elnéző mosollyal tűrik és elnézik ahogy hadonászom és próbálok végtelenül komolynak és okosnak látszani s ahogy eltűrik azt is, amikor szándékosan gonosz vagyok- velük.
Azt hiszem, hogy akkor kezdődik a valóságos felnőttkorom, ha legalább egy kicsit úgy érzem magam a jelenlétükben, mint egy felnőtt. Legalább mint egy minifelnőtt. Legalább, mint aki KÉPES felnőttnek látszani. De vajon...én AKAROK már annak látszani...?