Valahogy mostanság csak zenékre fussa itten.....

Naszóval...meg lehet próbálni utána csinálni. Aztán utána jelentkezni mindenféle tehetségkutatókba...ajánlom azok figyelmébe akiknél az önkritikafaktor zéró volt...

Szombaton délután megtettem az erőt próbáló Tököl-Érd utat az alábbi útvonalon (miután a kompozásról lebeszéltem magam...)

Tököl-Halásztelek M0- M0 Campona kihajtó-Érd-Érd-Diósd útvonal Érd Viszontlátásra városunkban tábláig, majd balra fel, némi kacskaringó után az Alsóerdősor utcán megtett kábé egy kilométer után Törökbálint DEPO irányába el (M1 vagy M7 reményében....), majd Törökbálint - Budaőrs, Budaőrsön M1 ráhajtó !Budapest! irányába, majd a budaőrsi teszkónál egy huszárvágással vissza Budaőrsre és elindulás a másik irányba, M1-M7 közös szakasz után M7 érdi kihajtó...és végül hosszas viszontagság után !Alsóerdősor ut! (jó..de ez a MÁSIK vége)- Borbolya ut.

Az útvonaltervező szerint Tököl xy utca- Érd Borbolya utca 30,6 km távolságra van, aszondják 37 perc. Nekem úgy cirka 80 km és a 1,15 perc alatt ssssimán ment.

Csak mellesleg teszem hozzá, az idén jubileumi év van. Épp 5 éve járok Érd, Borbolya utcába. Körülbelül 10:1 az aránya azoknak az alkalmaknak amikor nem tévedtem el...(félreértés ne essék, tízből egyszer nem...)

Az életben, az, ami igazán fontos, az szinte sohasem látható. a lényeges dolgok nincsenek kirakatokban, sem óriásplakátokon, sem közösségi portálok prezentálófalain kiírva, ábrázolva. Ami igazán lényeges, annak nincs semmiféle fonala, amin keresztül- s azt visszagörgetve- eljuthatunk hozzá.

Olyasmi ez, mint amikor a gyerekek játszanak a játszótéren és mondjuk találsz egy üveggolyót. Színes, szép, s bár a világban van belőle ezerszám, de mégis úgy érzed, EZ a bizonyos maga a tökéletesség. Lopva körülnézel és a zsebedbe dugod, s végig amíg játszotok az egyik kezed a zsebedbe van dugva, hogy érezzed, megvan-e még.S aztán váratlanul- órákkal korábban mint máskor- haza kell sietned hogy nézegethesd, hiszen ő csak a tiéd.

Az életben...akár a játszótéren a gyerekek között, szintén megvannak a színes üveggyöngyök, amelyekre a felnőttek játszóterén rá lehet találni. S bármilyen furcsa ez, bár a saját üveggolyódat semmiképpen nem akartad megmutatni még a legjobb barátodnak sem, nehogy osztoznod kelljen rajta, tudod a barátodnak is van ilyen golyója (s lehet h. az a golyó kívülről még szebb is..), de ő éppen úgy félti a saját kicsi kincsét mindentől, mint Te.

Az életben, akár a játszótérben, szintén óriási kincsek lakoznak- de leginkább a négy fal között, csendben, valódi nyomok nélkül, úgy, hogy akár szürkének is tűnhetnek. S mégis, ezek a kincsek azok, amiket keresni kutatni kell és érdemes. Amiket védeni kell mindentől, a kritikus szemektől, az intrikáktól a felületes szemlélő ostoba kritikáitól, hiszen értékét senki más nem tudhatja, csakis Te.

Az életben...ezek a kincsek a szívedben vannak. Jól vigyázz hát rájuk.. 

Így pedig már Marci is járt...

nekünk egyikse enged ilyet!!

Drámaian néző csincsilla

Eldöntendő kérdés

A szerelem csak egy csíny, amit a természet űz velünk, hogy így hozhasson a világra még több csecsemőt,vagy az egyetlen értelme mindennek, a rémálomnak, amelyben egyként senyvedünk? (A szerelem bősége c. filmből).

A dolgok különös természeténél fogva ok és okozat között néha szinte teljesen eltűnik a nyilvánvaló összefüggés. Nem is tudom, de talán a kézfej és a belőle kinövő ujjak példázzák ezt meglehetősen jól...bár az ujjaink a kezünkből nőttek ki, mégis képesek önálló mozgásra, cselekvésre (persze nyilván mindent az agy irányít..de pusztán a mozgást vegyük figyelembe), s ez a mozgás a kézfejünkből néha lehetséges, hogy mérhetetlen csodálkozást vált ki: bár ők egymással meglehetősen szoros kapcsolatban vannak, mégis előfordul, hogy az, ami az "alárendeltnek" tűnik, képes önálló életet élni.

Így van ez..az okkal és az okozattal, amikor az ami a kiváltó, az látszólag már annyira távol van a következménytől, mert ahogyan az a kövön üveggolyóként koppan, gurulását már annyi minden más határozza meg, mint ahonnan eredezett...

A dolgok természeténél fogva, az okok és az okozatok csak valami láthatatlan szállal vannak összekötve, s ezeken a szálakon kívül még körülfonja az okozatot ezer más..tudás, szerelem, bánat,kétség,félelem,szabadság,türelem, gyűlölet, érdek, fájdalom..............

Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy többféle némaság létezik. Van persze a "legegyszerűbb" fajta, amikor gondolatok vannak, szándék van, csak éppen eszköz nincs, valamiért a hangszálak nem működnek és nem valósul meg az a decibelkupac, amit beszédnek nevezünk. Ez önmagában nagyon nyomorúságos állapotnak tűnik, de végülis megoldották az okosok- jeleléssel most már szinte mindenfélét lehet közölni.

Aztán vannak a beszélni tudók némaságának különböző esetei. Van, amikor a gondolat sem tud megszületni, egyszerűen azért, mert mindaz amit mondani kellene, az túl árnyalt, túl zavaros,  túlságosan kimondhatatlan..kavarog valami kezdemény, de annyi ingert nem tud kelteni, hogy az szavak formájában is megszülessen.

Van amikor vannak gondolatok, talán túl sok is, kergetőznek, hol egyik, hol másik az erősebb, kimondatlanságra azért ítéltetnek mert még akár olyan is van, hogy egyszerre tűnik helyesnek több is-annak ellenére, hogy látszólag egymásnak teljesen ellentmondanak.

...és van az, amikor van gondolat, precízen meg van fogalmazva szép kerek érthető mondatok formájában, talán már túlságosan is pedáns, annyira ül a maga választékos fogalmazásmódjával és jelzőivel kiszínesítve.

De ahogy ezeket a tökéletes formátumokat azért ismételgetjük, hogy a megfelelő időpontban, a megfelelő modorban, a megfelelő hangerővel a megfelelő helyen kimondjuk, valahogy belül, egészen mélyen, valami olyan helyen, ahol a szavaknak és mondatoknak semmi helye, elindul egy olyan érzés, amitől minden mondanivaló konvertálódik...átalakul, előretör és alig hallhatóan az alig mozgó szájat efféle szavak hagyják el, minthogy "szeretlek" vagy...hogy "kérlek, ne bánts..".

..és akkor valahogy minden lecsendesedik. Nincs düh, sivalkodás és mindent elsöprő hisztéria, hirtelen a szürkeség honol és mindent betakar egy olyan torokszorító szomorúság, ami leginkább a novemberi ködhöz hasonlít, ettől nem véd sem kabát sem sapka sem esernyő, egyszerűen zsigerig hatol. Először úgy érzed percekig tart, de aztán ahogy vánszorog az idő, s erővel sem lennél képes mosolyogni, rájössz, hogy ennek a végét nem láthatod, ennek a hatását nem tudod megszüntetni mert csak fájfájfáj...s ha a sírás annyira elfáraszt, hogy könnyek már nem jönnek, ha az arcod bőre pergamenné válik mert kiszárították a sós könnyek, a szád már nem lefelé görbül, hanem dacosan merev tekintettel csak magad elé nézel, büszkén, hogy már uralkodni tudsz magadon.

S ahogy azt hiszed, hogy ez siker, olyan mérhetetlen mennyiségben építed le érzékeny lelked apró felépítő köveit, s ezek a csilló-barázda szerű kis képződmények megszűntével egyre kevesebb finomság lesz, ami majd megérint. S amire egykoron büszke voltál, azt te magad, szándékosan rombolod, korcsosítod, ölöd azért, hogy a következő alkalommal már csak valami nagyobb, durvább és erősebb fájjon. 

Sok edzéssel, gyakoraltozással végül eléred ami a legkevésbé okoz már fájdalmat. A szíved is kővé válik.

egykisFodorÁkos

A sötétben
megütsz valakit, aki szeret,
megüt valaki, akit szeretsz.
Talán nincs is egyéb, csak ez.
Nem folytatás, nem vég se kezdet
csak ez a puha sötétség, ez a kemény
ütés. A szeretet.

Vajon ki lehet e bírni egy egész munkanapot 2 óra alvással és vajon utána haza lehet-e menni épségben úgy, hogy ráadásul valaki másban se essen semmi kár? És vajon ez a koncentráció, ami arra irányul, hogy n etörténjen semmi, nem fog-e valami nem várt dolgot eredményezni mégis..? Nagyon nagyon fáradt vagyok:(

Szín és szabadulás

Szín és szabadulás

Megjöttél, és jöttek veled a színek is. Betegek voltak.
Bemutattad nekem őket, zsírkrétával kerítést rajzoltál
az arcomra, és szín lett a hangom, és szín lett a nevem.
Aztán hidegvérrel egyenként megszabadultál tőlük.
A pirosat vízbe fojtottad, a kéket felakasztottad, ott
lóg még talán most is egy cipőfűzőn az ágyunk felett.
A zöldet magára hagytad a játszótéren, talán autó
gázolta el, vagy kihűlt a hidegben. A fekete éhen halt,
mert nem adtál neki enni, a sárgát pedig megmérgezted,
belekevertél valamit a vacsorájába, és másnap nem
ébredt fel. Most itt állok a fehér papíron, kezemben
kerítéssel, nincsen hangom, és nem tudok írni, rajzolni.

politikai érdeklődésem tárgyai:)

Legújabban komolyan elkezdtem érdeklődni a politika iránt. Korábban az volt a szilárd meggyőződésem, hogy a politikusok (mély tisztelet a kivételnek) lopnak, csalnak, de legfőképp valami hihetetlen álságos módon a képünkbe hazudnak - permanensen.
Amióta a Kétfarkú Kutya feltűnt a színen, azóta elkezdtem újra hinni abban, hogy létezik olyan, hogy valaki önzetlenül mindenkinek jót akarjon, az ígéretei valóban megvalósíthatók és maximálisan teljesíthetők. Ki ne lelkesedne azért, hogy hajókázni lehessen a Nagykörúton, ki ne támogatná, hogy ne legyen adó, legyen zene, peace, happyness...ja, hogy mindennek a világon semmi értelme nincs? Én kérek elnézést...amit a jelenlegi, avagy a korábbi politikai hatalmak állítottak végtelenül szemérmetlenül, annak VOLT?:)

Basszus, lehet, hogy észrevétlenül leszek DOHÁNYOS? Mindig azt mondtam, hogy én sosem tudnék rászokni igazából, mert frusztrál a függőség, az, hogy el kell menni cigit venni ha elfogy és stb.

Állítottam ezt nem kis önbizalommal. Ámde a héten végig dohányoztam, egy nap sokszor kimentem pusztán a dohányzás miatt és igenis ELMENTEM cigit venni ha nem volt. Kezdem kapisgálni, hogy milyen lehet a rendes folyamatos dohányzáshoz vezető út, és nagyon nem tetszik ez nekem. Sem a pénz miatt, sem a szag miatt sem a bőröm és egyéb testrészeim miatt...tényleg már más nem is hiányzik.

Viszont végre lesz háziorvosom...jövő héten kiderül. Így 7 év után meglehet, hogy időszerű. Ma beszéltem vele, végre egy normális ember, végre egy olyan, aki kapásból azt mondja h. ezt vagy azt ki kell vizsgálni, végre valaki aki kimondja hogy az alvási apnoe nagyon veszélyes és tenni kell ellene valamit. Meglátjuk.

Ellenben ma rettenetesen megdöbbentem. Van egy visszajelzésem arról, hogy ezt, amiket ide írok, egészen váratlan helyeken is olvassák. Mindez azonban el is gondolkodtatott. Eddig sem sokat beszéltem itt a munkámmal kapcsolatos dolgokról, de attól tartok ezt egészen minimálisra kell, hogy redukáljam. A saját érdekemben. És még sok más ember érdekében is.

Az élet egy hosszú, fáradtságos és kegyetlen tanulási folyamat.Annyi minden halálosnak tűnik, de ami tény: valójában semmi sem az. Meghalni a szívünk bizonyos rekeszei, a lelkünk bizonyos bugyrai tudnak csak. Privát szerencsénken múlik, hogy ezeknek az újjáélesztéséhez megtaláljuk-e a megfelelő gyógymódot, gyógyítót. Ámde szomorú paradoxon: minél több elhalt részecskénk van, annál kevésbé leszünk képesek bizalommal fordulni  lehetséges "doktorainkhoz"..

Úgy írnék.Csak sajnos már ehhez is fáradt vagyok.Gondolkodtam ma, amikor megkérdezte valaki, hogy mikor aludtam ki magam utoljára. Altató nélkül? Nem tudom....egy éve, másfél...túl régen. Túl nehéz így élni. Állandóan hullafáradtan. Holnaptól talán könnyebb lesz kicsit (én legalábbis bízom..)

...

PERFECT

On another world by another star At another place and time In another state of consciousness In another state of mind Everything was almost perfect Everything fell into place The jury reached a different verdict Before the judge dismissed the case In a parallel universe That's happening right now Things between us must be worse But it's hard to see just how And everything could have been perfect Everything in the right place Then I wouldn't have to play the suspect Accused, abandoned, and disgraced I didn't shoot, I didn't pull the trigger It wasn't me I'm just a plain and simple singer I heard the sound, I turned my head around To watch our love shot down In another lonely universe We're laying side by side And no one's hurt and no one's cursed And no one needs to hide And everything is almost perfect Everything is almost right There are never any conflicts There are never any fights

Választás

Lassan egy fél éve -kisebb nagyobb kihagyásokkal- folyamatosan az az érzésem, hogy válaszút előtt állok. Az életem során amikor valami komolyabb döntést meg kellett hoznom a magánéletemben vagy a munkámmal kapcsolatban, általában igen gyorsan és határozottan léptem. Az első lépést mindig túlságosan is könnyen léptem meg, aztán persze mint minden másnak, ezeknek a dolgoknak is megvan a maga "kifutása", így végülis a célba érés nem volt mindig ennyire zökkenőmentes. De a döntések meghozatala -haha...ebben a szakmában hogy is lehetne másképp??- az eléggé határozott és igen gyors. Nem döntök mindig jól. A rossz döntéseimet aztán persze én is jól megszívom, mint mindenki más:) De különösebben agonizálni nem szoktam a lépéseimen. 

Most valami mást érzek.

Hónapok óta érzek valami készülődésfélét. És persze a munkámmal kapcsolatos frusztrációim ezzel egyenesen arányosan nőnek. Decemberben lesz hetedik éve, hogy itt dolgozom. Amire visszaemlékszem, az főképp az, hogy folyamatosan sokkolgatva voltam mindenféle szar helyzetekkel, amiket valamiképpen meg kellett oldanom. Mivel a párom szerint én problémamegoldásra születtem, ezért általában ki is másztam ezekből a helyzetekből, az árát meg fizetem minden áldott nap...ami másnak megoldott helyzetnek tűnik, attól én majd mindennap megnyomorodom, vagy egy kicsit meg is halok. Jajj..korántsem arról van szó, hogy a döntések meghozatala nyomaszt, olyan mértékben hozzászoktam ahhoz, hogy egy labirintusban élem az életem és percről percre kell időnként másoknak megmondanom, hogy most balra vagy jobbra kell menni, hogy ez már teljesen rutinszerűvé vált.

Egészen másról van szó. Arról, hogy bizonyos döntési helyzetek mikor miért következtek be. Arról, hogy úgy érzem, mintha kötéltáncolnék mindenféle biztosíték nélkül s számtalanszor határozottan érzem, hogy egyedül vagyok, sőt többen néznek rám tanácstalanul tágra nyílt szemekkel, várva az én döntésem következményeit.

Azt hiszem, hogy hiányzik nekem egy határozott cégvezetés. Egy konkrét irányzék-kövekkel lerakott út, jelzőfényekkel az oldalán. Hiányzik nekem egy támfal. Hiányzik mindaz, amit ezen szinten vezetőként elvárhatnék attól aki felettem van. És engem nem vígasztal, hogy kifelé én vagyok a "hiteles" ember, akiben bízni lehet, aki segít, aki kitalál etc..

Mindig azt hallottam, hogy beleszólás nélküli demokratikus intézményrendszer, mátrix alakú cégstruktúra van, ezért tulajdonképpen valóban nem feltétlenül KELL kontroll vagy visszajelzés, egyébként pedig szakmai jellegű pozitív visszajelzést annyit kapok, hogy talán már pont ezért nem is jelent semmit. Az, hogy az ügyfeleim, a kollégáim sőt, mondhatom hogy a főnököm is maximálisan elismeri a tudásomat, a kvalitásaimat, az korábban, egy másik stádiumomban még elegendő volt a mindennapi túléléshez. Ma már nagyon kevés. 

A saját mértékegységemmel mérve a mindennapi tevékenységem egy nagy szar, ami kívülről csillogó villogó várnak tűnik. Ha én összegyűjtöttem egy bizonyos mennyiségű ismeretanyagot, egy bizonyos olyan szervezői gondolkodásmódot, amivel a problémákat egészen másképp analizálom mint sokan mások, és ettől meglehetősen hálósan, fedetten látok sok mindent, épp ezért viszonylag könnyen, mint az angolna tudok siklani és kideríteni hogy mi a baj- nos ha ezeket nap mint nap alkalmazom, az már csak másoknak tűnik jónak, nekem nulla.

Valójában egyáltalán nem vagyok motivált. Egyre többször a különbözőnek tűnő megoldanivalókat teljesen evidensen ugyanarra az 5 sémára rá tudom húzni, s ettől már sajnos a világon semmi nem elég érdekes.

Nyilván vannak új fejlesztések amin el lehet agyalgatni, de a fejemben elég hamar elkezdenek táblák, attributumok összeállni, s amikortól kezdve a rejtvény már nem rejtvény, mert a gerince túlságosan hamar kialakul - már ez sem elég érdekes.

Fásult vagyok? Lehetséges. Unott vagyok? Az is lehetséges. Olyasmivel vagyok elégedetlen, ami számtalan ember számára elégedettséget okozna? Lehetséges.

Valahogy azt hiszem, hogy ebben a formában, ezzel a mostani tevékenységemmel valamiféle határhoz érkeztem. A mindennapi nyomás már evidencia, a folyamatos körforgásban igazi kilengést nem érzékelek.S igen, nap mint nap hallom, hogy mennyire okos vagyok, de ez engem sajnos nem dob fel, az én belső mértékrendszeremben az én mindennapi werklim nem tűnik egyébnek, mint amikor a hörcsögök futkosnak a mókuskerékben.

Alternatívákon töröm a fejem. Ha kimegyek egy ügyfélhez, ott az emberek sorba állnak, hogy ellássam őket tanáccsal. Persze soha nem tanács kell nekik. Kell helyettük gondolkodni. Ebben vitathatatlanul nagyon jó vagyok, hogy más helyett gondolkodjam.

Régóta az a lehetőség is a levegőben van, hogy alapítsak saját céget, a potenciális ügyfeleknél derítsem fel a hatékonyság gátjait, adjak ügyviteli és szervezési tanácsokat- függetlenként.

A másik lehetőség az, hogy menni, kipróbálni magam máshol, megnézni, hogy ez a kis mikrokultúra amiben most úgy mozgok, mint hal a vízben kicsit kitágítva, egy másik helyen más emberekkel, némiképp más feladatokkal nem rázna-e fel a fásultságomból.

Valamit tennem kell, mert ez a mérhetetlen unalom és undor amit érzek az nagyon sok alkotó energiámat köt le, amit pillanatnyilag egyáltalán semmire nem fordítok.

Lassan fél éve rágódom...lehet, hogy ez a döntés, amit most meg kell hoznom, már mindennél komolyabb? Lehet, hogy egyre nagyobb tétekkel játszom s ezért mind többet kockáztatok? 

Lehet...mégis...bízom magamban. Bízom abban, amit eddig összegyűjtöttem. És ha megérlelődik a döntésem, akkor biztos vagyok benne, hogy lépni fogok. Arra, amerre kell.

És akkor ismét az a bizonyos mondás:

"Ne féljünk nagyot lépni, ha ez tűnik szükségesnek, mert két kis ugrással nem jutunk át a szakadékon!" - David Lloyd George

Tegnap hallottam a rádióban, és...:)

Mi is a boldogság...?

A hét végén M-éknél voltunk és az anyukájával ügyködtem a konyhában. Szokásunk, hogy zenét hallgassunk (ezt leginkább csak ketten szoktuk élvezni:D), a laptopon sokmindent elő tudok varázsolni, ami tetszik neki is és nekem is. Most valamit konkrétan keresett, azt mondja, hogy évek óta próbálja előkeríteni...tudod a Parasztbecsület, de nem ária, csak zene, mindenképpen meg kell szereznem, úgy szeretném hallani..

Hála a youtube-nak, sokminden elképzelhető, még ez is..hogy megtalálom azt, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda:) így hát kutatni kezdtem. S látom, hogy annyira nagyon izgatott és TÉNYLEG fontos neki, hogy megtaláljuk azt a nyavalyás zenét. Kérdem tőle: de Edit, mi a fenének neked PONT ez? Jajj..hát hónapokig kutattam utána, tudod EZ volt az a zene, amire bevonultunk a templomba. Annyira emlékszem, hogy melyik részénél hol jártam, hogy mikor erősödött fel a zene és akkor épp kik ültek azokban a padsorokban...nézem nézem...könnyes a szeme, annyira lelkes, ahogy magyaráz, de közben elcsuklik a hangja :és drága édesanyám tudom hogy hol sírt már...de ekkor már az ő könnyei is csorognak.

Értem már..mindent értek. Meg kell találnom ezt a zenét. Aztán némi kutakodás után meg is van. Elkezdjük lejátszani. Ahogy ránézek, s ahogy megváltozik tőle az arca, megértem: lényegtelen, hogy mennyi am indennapi nyűg, mennyi a probléma, az elégedetlenség..ha ilyen érzést ébreszt valakiben a 30 évvel ezelőtti esküvője napja, ha ennyire makacsul vissza akarja hozni annak a hangulatát akár csak ez zeneszám erejéig is: az valóban egy boldog ember.

Állítom mindezt úgy, hogy nem tudnám körülírni, mit is jelent a BOLDOGSÁG. Csak érzem. És akkor különösen erősen éreztem, hogy MOST itt ez egy boldog pillanat.

Milyen kicsi krumplik vagyunk....

Mostanában annyit gondolkodom bizonyos érzésekről, amikről számtalanszor azt képzelem, hogy ezek olyanok amiket kizárólag csak egyedül én érezhetek a világon. Nyilván még ezzel az érzésemmel sem vagyok egyedül, valahogy mindenki egyedinek és megismételhetetlennek hiszi magát titkon legbelül (mint ahogy az is), ámde nagyon sokszor kifelé azt szereti hangoztatni, hogy ááá..én csak egy szürke kis egérke vagyok, egy a tömegből...

Azt nyilvánvalóan tudjuk, hogy érzelmi intelligencia létezik, s hogy akár a hagyományos IQ-ban, az EQ-ban is nagyon nagy az emberek között a szórás. A legrosszabb fajta mindenképpen az IQ és EQ híján lévő, de azért azok sem piskóták, akik IQ-val elég jól, de EQ-val meg minimálisan vannak ellátva. Na ők azok, akiknek magyarázhatsz órákig árnyalatnyi különbségekről, érzésekről, szívdobbanásokról amit hangsúlyok idéznek elő...ők logikusan levezetik, hogy ez a mondat ezen szavakkal MÁSKOR nem volt bántó, akkor most sem lehet az, ez pusztán hisztéria. Mi az a hisztéria amúgy? Annyira könnyű valakit hisztisnek titulálni ha nem ismerjük és tudomást sem akarunk venni az érzései előidézőiről. S vajon mire valaki olyan eszközökhöz nyúl, addigra vajon hányszor próbálta elmagyarázni a másik számára is emészthetőnek tűnő módon, hogy mi bántja?

Az emberek közötti EQ különbségek gyakorlatilag mindenféle  kapcsolatot képesek meggátolni. Nem mondom, hogy elrontani, mert ez elég furcsa anomália lenne, ha azt állítanám, hogy létrejött valamiféle többcsatornás kommunikáció, ami elromlott. Valahogy a legnagyobb tragédia, ha vonzalom jön létre, de ezen áll vagy bukik a kiteljesedés, hogy az árnyalatokat képes vagy nem képes érezni a másik. S ami nagyon szomorú - ilyenkor végülis senki nem HIBÁS. Aki mérnökaggyal van megáldva, s a dolgokat a maguk folyásánál fogva egy logikai láncra fűzi fel, majd onnan visszafelé dolgozva próbál a dolgok valóságos eredetéhez eljutni, az sosem értheti meg azt, hogy egy adott helyzetben egy adott szó...egy elcsépelt akár már ezerszer következmény nélkül kimondott szó mekkora űrt képes feszíteni két ember között.

Annyira nem vagyok különleges...s annyira nem különleges más sem. Csak valahogy az a lényeg, hogy elég kitartóan kutassunk, hogy találjunk olyan embereket, akik ugyanúgy képesek sírni egy rossz mondat egy szerencsétlenül elhangzott kijelentés,jelző láttán, aki ugyanúgy érzi azokat a szívdobbanásokat, amik torkot szorongatóak, akik ugyanúgy nem szégyellik és nyiltan vállalják is, hogy érzésekkel élnek, ami néha szétfeszíti őket belülről..mindez ma néha nagyon nem divat. 

Azért én mindenkit arra bíztatok, hogy kutasson merüljön, kitartóan keressen, mert kell legyen partner..a nevetéshez, a síráshoz, a beszédhez beszédhez és megint csak a beszédhez...mindenről: a kétségekről, a bizonyosságokról bármiről, ami valakit foglalkoztat. 

Ha pedig két ember között valahogy mindezen csatornák kiépítése nem sikerül,  akkor mindenképpen gondolkodni kell, hogy mi az értelme az emberi kapcsolatoknak?

Senki ne legyen gyilkosa szándékosan a kimondásra váró szavaknak. Ezek a szavak jelentik az életünket, az öntudatunkat, a varázsunkat..minket magunkat. Ne hagyjuk elveszni...mert valahogy saját magunk veszünk el. S a semmi irányába haladó könnyű tehetetlen spirális zuhanásunk közben lehet, hogy senki nem lesz, aki utánunk nyúljon...

Én nem vagyok egy...

Köztudott rólam, hogy nem vezetek valami nagy és komoly háztartást, de azért azt is tudják a szeretteim, hogy egész tűrhetően főzök. Mivel meg lettem vádolva azzal, hogy nem gondoskodom megfelelően bizonyos személy ellátásáról (M:DDD) ezért vasárnap megerőltettem magam. Mivel köztudottan nem vagyok egy gasztro és háztartási blogger sem, ezért talán megbocsájtható h. menüsorral kábítom a jónépet itten.

Szóval fél 12-kor kezdtem el a főzést és a F1-et már úgy néztük, (13.10 perc:)  hogy a kezünkben voltak a tányérok (nem vótak üresek..).

Fél kiló csirkemellből főztem mézes-csípős csirkét, ami kifejezetten kurvajól sikerült (a rosszul ellátott M. szerint is...:DD)

Kisütöttem egy kiló hasábburgonyát, amit szívből gyűlölök (az egyik legszemetebb szar amit ember feltalált, de tisztában vagyok vele, hogy milyen finom tud lenni).

75 deka csirkeszárnyat bepácoltam szintén egy általam kotyvasztott mézes, csípős pácba, majd betettem a sütőbe ahol egy egész cukkinit grilleztem mellé (örök hála Szilvia édesanyjának:D)

Aztán gyúrtam egy jó nagy adag pitetésztát, betettem a hűtőbe, amíg pihent megmostam, megpucoltam és felaprítottam egy kiló szilvát, aztán kinyújtottam a tésztát, belepakoltam a szilvákat, majd egy kis diót meg szilvalekvárt, osztán a tetejére sodortam rácsokat. Bé a sütőbe..1-re ez is készen volt.

Nem nyilatkozom, hogy az elkészült ételek kalóriatartalma vajon meghaladta-e vagy sem az adagonkénti 5000 kalóriát, de egy biztos: a rossz ellátástól senyvedő M. roppant elégedetten lakmározta még vacsorára is...:)
Szóval ami biztos az biztos...rám továbbra sem lesz jellemző, hogy egész nap a konyhában izéljem a rezet, hogy jó háziasszonynak legyek nyilvánítva. Maradnék az efféle kajáknál..de ezt a mézes csípőset tényleg ajánlom mindenkinek. Egyszerűen ISTENI:)