Nem mondhatom, hogy nem voltak előjelei. Azt sem mondhatom, hogy én magam nem tettem meg mindent, hogy ez megtörténjen. Most mégis, amikor már egy nappal túlvagyok a történteken, kicsit meg kéne állnom..gondolkodni. Valójában hetek óta nem voltam jól. Hol így, hol úgy nyűgtem, nagyrészt persze erről nem beszéltem senkinek. Az, hogy milyen mértékben nyomott meg ez a sok elvárás, amit persze legfőképp magammal szemben támasztottam, aztán látva, hogy miket támasztok magammal szemben, már mások is bátrabban támasztottak velem szemben..nos erről sem nagyon beszéltem. Végülis mit? Azt, hogy úgy érzem, hogy nem fog menni? Én nem vagyok ilyen...nekem a dolgok mennek. Menniük kell és természetesen ha nem mennek, is addig és úgy tolom azt a szekeret, amíg meg nem indulnak. Ezzel a vérnyomás dologgal elvoltam egyébként, persze nyilvánvalóan pontosan tudom, hogy mit okoz, de ez nem több nekem, mint egy plakát az orvosi rendelőben és/vagy riogató tv adások, de akár a doktorbácsi...amikor azt mondta hogy...
De ez ugye régen volt, egyébként sem vonatkozik rám, csak másokra és egyébként is...hittem mindezt tegnapig.
Valahogy reggel azt hittem, hogy na majd ma aztán egy csomót haladok előre. És aztán majd holnap is, és a hétvégén meg pláne, mert az aztán erre kiválóan alkalmas. Se telefon, se mailek..lehet dolgozni.
És akkor jöttek a problémák. Először néhány kisebb, majd a nagyobbak..egy,kettő. Ahogy ott ültem, még nem gondoltam semmire, csak éreztem, hogy mintha feszültebb lennék. Aztán jött egy mail...nem tudom, talán attól szakadt el a cérna? Átmentem a másik szobába és akkor már nagyon furcsa foltokat láttam. Eltelt még 5 perc és elkezdett zsibbadni a kezem, majd a foltok helyett jöttek fekete karikák is. Aztán a döbbenet: a jobb oldalon gyakorlatilag semmit nem látok. Odajött hozzám egy kolléga, mondott valamit, talán hallottam, talán nem, de azt figyeltem, hogy úristen, csak a bal oldalon látom csak a bal felét, és hogy azt hiszem most iszonyat nagy baj van.
Lementem a lépcsőn mint egy gép, át a két házzal mellettünk lévő orvosi rendelőbe. Ott vártak a nyugdíjas nénik..rosszul vagyok...mondom, mi is, és már régóta várunk. Lehuppantam a székre, velem szemben szép nagy szemléltető plakát: a stroke tünetei. Közelebb megyek, becsukom a jobb szemem (azzal úgysem látok), olvasom, aztán halálra rémülten rohanok vissza és szólok a recepciós kislánynak, hogy azonnal hívjon mentőt, azt hiszem hogy...nem, ezt kimondani sem lehet.
Kihívja őket, tényleg 5 perc és ott vannak, én még mindig nem látok, sőt, már hallani is csak valami búrában. Megmérik a vérnyomásom, 220/150. Itt ez a két tabletta, rágja szét nyelje le..nyugtatgatnak, sírok, rettegek, nem akarok meghalni...kérdezgetnek, én meg csak azt hajtogatom, hogy nem látok...
Aztán további szétrágós, vérnyomásmérés 5 percenként, majd egy kis nyugtató...jó munkahely ez? kérdi az orvos, igen jó, csak azt hiszem velem van komoly baj...teljesítménykényszeres kicsit? kicsit..mondom. És hát persze sírok és nem tudom abbahagyni.
Majd egy félóra után már kicsit jobb. Kezdek látni, homályosan, de még a vonalakat nem, még az éles színeket sem. Az orvos megfogja a kezemet és azt mondja: ugye tudja mi volt ez? És ugye azt is tudja, hogy nem lehet mindig csak ennyivel megúszni? Sajnos tudom...olvastam a plakáton.
Elmentek, aztán a Mackó hazahozott. A kollégáim körülszeretgettek, én meg persze még mindig nagyon félek. Azonnal kerítettek kardiológust, kértek időpontot stb..hétfőn menni kell, most komolyabb kivizsgálás, ennél komolyabb gyógyszerekkel együttélés kezdődik. Próbálja csökkenteni a stresszt, mondja az orvos. Próbálom mondom (de hogy kell azt?). Fog kapni valami gyógyszert erre amit majd mindig szedni kell (jó, mondom..de akkor mi lesz az agyammal? ).
Aztán persze itthon ájulásos alvás, iszonyú fejfájás, és azóta is nagyon komoly gyengeség van. Meg belül ez a rettegés. Megúszhatom-e, hogy agyvérzésben haljak meg?
És akkor most...HOGYAN tovább?
