A halál a maga riasztó némaságával az élet egyik legfontosabb valóságára tanít meg: az élet - kivétel nélkül mindnyájunké - előbb vagy utóbb véget ér. Az ember az egyetlen élőlény, aki tudja, hogy meg fog halni: szembe megy a saját halálával, kénytelen úgy élni, hogy szembenéz vele. (...) Lehetősége kezdettől végigkísér bennünket, amíg egyszer csak be nem következik. Aki ennek tudatában él, átérzi, hogy az élete egyetlen, egyszeri adottság, amelyben mindannak, amit tett, amit átélt vagy elszenvedett - jó és rossz, öröm és fájdalom - különleges, egyszeri értéke és jelentősége van.

Lukács László

S ma éjjel, már a negyedik ágy is üres. Vajon hol van most? Vajon figyel engem? És ugye már semmi nem fáj neki...remélem nem. nyugodjék békében, Örökkön örökké. 

Nagyon szerettelek-szeretlek-szeretni foglak, Mama.

A tegnapelőtti látogatásnál ott volt az egyetlen élő szomszédnéni unokája. Szorongatta a mama kezét, akin mi már előző nap láttuk ,hogy .... De a kislány talán 20 éves, biztos, hogy nem látott még ilyet, nem érezte ezt a halálszagot, azt sem értette, hogy ha tegnap szólt hozzá a mamája, ma miért nem szól. Félóra után sirdogálva elment. Milyen jó, hogy elment...Ültem a széken, figyeltem a saját mamámat, aztán egyszercsak ösztönösen megfordultam és akkor a szemem láttára halt meg valaki más nagymamája. 

Kértük az orvost, hogy ne a mama előtt vigyék őt el, legalább ezt ne lássa. Minket persze kiküldtek. Aztán valamikor este 6 után a mama elküldött bennünket azzal, hogy egyedül akar lenni. Ahogy tegnap is elküldött, mert egyedül akart lenni. Ma sem számítok másra. Vajon azért csinálja, hogy mi se legyünk ott, amikor...?

Szenteste van.41 évesen már annyi féle szentestét megéltem, ez most mégis nagyon más. Nem furcsa, hogy
itthon vagyok Sopronban, mert ez sokszor előfordult már. Kérdem: Mama, neked ugye van egy műfenyőd? Van, persze! És az hol van? Áhh..el van téve. Vegyük csak elő, s ha este hazajövök, feldíszítjük. Mégiscsak karácsony van!
Áhh..én egyedül nem szoktam- mondja ő- meg hát most...amúgy is....Nem nem, mondom, díszítsük csak fel.
Aztán sütöttem sütit, csokis tészta, gesztenyekrém, bár persze tudom, hogy nincs semmi, ami az apámat most jobb kedvre deríti, de mégis...hiszen karácsony van. Sokszor elmondom, hogy hiszen karácsony van, minden bizonnyal azért, hogy legalább emiatt felfogjam, hogy az van.
Mert egyébként ennek a karácsonynak most teljesen más arca van. Olyan, amikor az intenzív osztály halkszavú főorvosának a hangja nap mint nap, sőt szinte minden órában visszacseng a fülemben. Aztán olyan, ami kórházi szobaszagú, infúzió vizelet és minden más gyűjtőzacskó látványával természetes módon összemosódó.
És az ágyban a kis összetöpörödött öregasszony, az én imádott határozott hangos okos,eszes nagyanyám haldoklik. Persze a napok nem egyformák. Volt a tegnapelőtti, még nem elkábított, hihetetlen dühös, agresszív, villogószemű, amikor tisztán látszott, hogy gyűlöli, hogy itt van, gyűlöli, hogy még mindig él, gyűlöli, hogy szenvednie kell, s ezért persze mindenki hibás volt. Volt a tegnapi a vidáman nevetgélős, az olyan zavaros történteket nagy elánnal mesélős, amiről tudtuk mind jól, hogy ezt a morfiumos koktél csinálja, de nevettünk mind, Szemünk sarkában óriási kövér könnycseppekkel, de legalább nevethettünk még vele egy utolsónak tűnő jóízüt.Aztán ma..amikor arra mentünk, hogy a 3 szobatársból éjjel kettő meghalt, s a mama fájdalomcsillapító tapasszal, de teljesen tiszta tudattal mondja, hogy itt éjjel még aludni sem lehet, s mikor kérdem hogy miért, azt mondja nem tudja..észre sem vette, hogy kettővel kevesebben vannak, csak azt, hogy
valamiért most nagyon fáradt, aludni kellene, de jajj gyerekek, milyen jó volt az az egy nap otthon!

És bólogatunk, hogy ugye, mama? S persze azt sem tudjuk merre forduljunk, hogy ne lássa ahogy sírunk, mert nem volt ő már hetek óta otthon, s persze sajnos már nem is lesz. Ahogy nézem a kezeit, kék zöld mindkét keze, annyit szurkálták az elmúlt hetekben, jajj istenem, annyira sovány, tényleg csak a bőr van a karjain, s nézem ahogy tétován-szégyellősen húzza feljebb a takarót mert hálóing nincs rajta, mindenütt csövek.Nincs már remény. De mire is nincs? Az életre? Így már nem szabad élni senkinek.
Főleg nem az én büszke, okos nagyszájú nagymamámnak, aki 40 éves koromban éppen úgy megrendezgetett, ha valami nem tetszett neki, mintha 12 lennék. Aki nem csak nagymama, mert egy anyátlanul felnövő gyereknek a nagyanyái az anyái is egyben, s akinek szigorúságát régen rosszabbul, aztán felnőttként már az övéhez erősen hasonló szarkasztikus humorral viseltem.
Szóval ilyen karácsony ez. Ilyen elköszönős...búcsúzós. Sírós, de nagyon büszke karácsony. Olyan, amikor erősnek kell lenni, támogatni kell azt, aki még nálam is nehezebben éli meg ezt. Felülemelkedni minden korábbi bajon, sérelmen s mély szeretetben lenni mindannyiunknak, akiket összeköt az a gyógyszerszagú szoba azzal a kis elesett, töpörödött, imádnivaló 87 éves kis öregasszonnyal, aki az én imádott nagyanyám.