Múlt pénteken volt a temetés, amolyan hagyományos vallási (holott a mama szegénykém rohadtul utálta a papokat, meg az egyház intézményesült formáját) talán éppen ezért olyan istentelen szélvihar volt, ami még Sopronban sem túl gyakori. Én talán nem is sírtam a temetésen egyáltalán, valahogy nem tudtam, már sokkal sokkal előbb elköszöntem, s most nem igazán okozott katarzist a sír meg az urna...inkább az apura próbáltam figyelni. Persze, tudok a naplóról, persze érdekel, de egyrészt láttam már, s sok meglepetést akkor sem okozott, másrészt meg nem hiszem, hogy bármi olyan lenne benne, amit ne tudnék, vagy ne hallottam volna, vonatkozzon az rám, vagy másra a családból..merem hinni, hogy szinte mindent megbeszéltünk.
Ami miatt még nagyobb tiszteletet érzek most, az viszont az a két lezárt levél, amit a gyerekeinek hagyott. Szeretnék ilyen büszke és bölcs lenni. Mindkét levélnek tudom a tartalmát és nagyon szeretném, ha valamikor egyszer én is tudnám, hogy most, ebben a pillanatban mi az a néhány mondat, amivel pont azt mondom, amire szüksége van a gyerekemnek (bár nekem már nem nagyon hiszem, hogy lesz).
Mindenki leledzik valamilyen állapotban, ő pontosan tudta mindkét gyerekéről, hogy épp milyenben, s azt is tudta, hogy most merre lenne jó, ha továbblépnének. Ha ez az irány jó, akkor az a néhány mondat olyan. Ha rossz, akkor pedig olyan, hogy azon nem nagyon lehet nem elgondolkodni.
Persze érdekes, meg tanulságos lesz, hogy vajon élnek-e az útravalójukkal, vagy sem.
Furcsa, hogy egy fejezetnek vége van, reflexből mentem volna szombat reggel apámért, hogy felmenjünk a mamához, de már nincs kihez...aztán vasárnap mentünk is, a temetőbe, ácsorogtunk a szélben de mondani nemigen lehetett semmit. Felmentem a lakásba, körülnéztem, nagyon furcsa dolog ez...elhozni valami személyeset, tétován nézelődtem, de nekem annyira nehéz ezeket a tárgyiasult dolgokat komolyan kötni valakihez. A szeme, az esze a szelleme...az persze más.
Aztán mégis...elhoztam az egyik szemüvegét, a tollát amivel a telefonos füzetébe írt, a poharát amiből mindig ivott, egy otthonkát meg egy köntöst...ez leírva, mint valami ószeres eszköztára, dehát ez az, amiben reménykedni lehet, hogy ezekkel a tárgyakkal együtt ő maga is beköltözik a lakásomba. Vele együtt már két angyal vigyáz rám. Ő és az anyukám.
