LiFe-TiMe

2012-02-02T16:59:00.000+01:00

2012-01-30T22:06:00.000+01:00

Már csak azt kívánom,

Ami jön még, a lassú elszakadást, a szörnyű befejezést, a teljes vereséget, a személyeset, a rám mértet, az enyémet, melyet mindig elhárítottam magamtól, azzal szeretnék szembenézni, egy ketrecben élni, mint egy fenevaddal, azt etetni, gondozni, megszelídíteni, attól tanulni, míg el nem jön az idő, mikor önként lemondok mindenről, amihez még ragaszkodom, és mint értéktelen kacatot a tűzbe dobom, mikor mint akit szél ütött, már nem teszem meg, amit még megteszek, mikor lemondok rólad is, és nem lesz többé se múlt, se jelen, se gyönyör, se kín, és te sem leszel, mert nem akarom, hogy légy, csak jövő lesz, szép és könyörtelen.

2012-01-22T21:23:00.002+01:00

Egyre megy, milyen szándékból, miért lett
szívünkön, önszívünk ellen, a vétek,
ha kívülünk nőtt, ha bennem, ha benned,
mit ér latolni: ha mégis, ha mégsem,
ha, oktalan, megmárt a szenvedésben,
ha két önzés egymásnak szegülése
foglalja el helyét a szerelemnek?

Lator László

Alea iacta est.

2012-01-21T21:49:00.001+01:00

2012-01-15T21:09:00.001+01:00

Múlt pénteken volt a temetés, amolyan hagyományos vallási (holott a mama szegénykém rohadtul utálta a papokat, meg az egyház intézményesült formáját) talán éppen ezért olyan istentelen szélvihar volt, ami még Sopronban sem túl gyakori. Én talán nem is sírtam a temetésen egyáltalán, valahogy nem tudtam, már sokkal sokkal előbb elköszöntem, s most nem igazán okozott katarzist a sír meg az urna...inkább az apura próbáltam figyelni. Persze, tudok a naplóról, persze érdekel, de egyrészt láttam már, s sok meglepetést akkor sem okozott, másrészt meg nem hiszem, hogy bármi olyan lenne benne, amit ne tudnék, vagy ne hallottam volna, vonatkozzon az rám, vagy másra a családból..merem hinni, hogy szinte mindent megbeszéltünk.

Ami miatt még nagyobb tiszteletet érzek most, az viszont az a két lezárt levél, amit a gyerekeinek hagyott. Szeretnék ilyen büszke és bölcs lenni. Mindkét levélnek tudom a tartalmát és nagyon szeretném, ha valamikor egyszer én is tudnám, hogy most, ebben a pillanatban mi az a néhány mondat, amivel pont azt mondom, amire szüksége van a gyerekemnek (bár nekem már nem nagyon hiszem, hogy lesz).

Mindenki leledzik valamilyen állapotban, ő pontosan tudta mindkét gyerekéről, hogy épp milyenben, s azt is tudta, hogy most merre lenne jó, ha továbblépnének. Ha ez az irány jó, akkor az a néhány mondat olyan. Ha rossz, akkor pedig olyan, hogy azon nem nagyon lehet nem elgondolkodni.

Persze érdekes, meg tanulságos lesz, hogy vajon élnek-e az útravalójukkal, vagy sem.

Furcsa, hogy egy fejezetnek vége van, reflexből mentem volna szombat reggel apámért, hogy felmenjünk a mamához, de már nincs kihez...aztán vasárnap mentünk is, a temetőbe, ácsorogtunk a szélben de mondani nemigen lehetett semmit. Felmentem a lakásba, körülnéztem, nagyon furcsa dolog ez...elhozni valami személyeset, tétován nézelődtem, de nekem annyira nehéz ezeket a tárgyiasult dolgokat komolyan kötni valakihez. A szeme, az esze a szelleme...az persze más.

Aztán mégis...elhoztam az egyik szemüvegét, a tollát amivel a telefonos füzetébe írt, a poharát amiből mindig ivott, egy otthonkát meg egy köntöst...ez leírva, mint valami ószeres eszköztára, dehát ez az, amiben reménykedni lehet, hogy ezekkel a tárgyakkal együtt ő maga is beköltözik a lakásomba. Vele együtt már két angyal vigyáz rám. Ő és az anyukám.

2011-12-28T21:17:00.002+01:00

A halál a maga riasztó némaságával az élet egyik legfontosabb valóságára tanít meg: az élet - kivétel nélkül mindnyájunké - előbb vagy utóbb véget ér. Az ember az egyetlen élőlény, aki tudja, hogy meg fog halni: szembe megy a saját halálával, kénytelen úgy élni, hogy szembenéz vele. (...) Lehetősége kezdettől végigkísér bennünket, amíg egyszer csak be nem következik. Aki ennek tudatában él, átérzi, hogy az élete egyetlen, egyszeri adottság, amelyben mindannak, amit tett, amit átélt vagy elszenvedett - jó és rossz, öröm és fájdalom - különleges, egyszeri értéke és jelentősége van.

Lukács László

S ma éjjel, már a negyedik ágy is üres. Vajon hol van most? Vajon figyel engem? És ugye már semmi nem fáj neki...remélem nem. nyugodjék békében, Örökkön örökké.

Nagyon szerettelek-szeretlek-szeretni foglak, Mama.

2011-12-27T13:17:00.000+01:00

A tegnapelőtti látogatásnál ott volt az egyetlen élő szomszédnéni unokája. Szorongatta a mama kezét, akin mi már előző nap láttuk ,hogy .... De a kislány talán 20 éves, biztos, hogy nem látott még ilyet, nem érezte ezt a halálszagot, azt sem értette, hogy ha tegnap szólt hozzá a mamája, ma miért nem szól. Félóra után sirdogálva elment. Milyen jó, hogy elment...Ültem a széken, figyeltem a saját mamámat, aztán egyszercsak ösztönösen megfordultam és akkor a szemem láttára halt meg valaki más nagymamája.

Kértük az orvost, hogy ne a mama előtt vigyék őt el, legalább ezt ne lássa. Minket persze kiküldtek. Aztán valamikor este 6 után a mama elküldött bennünket azzal, hogy egyedül akar lenni. Ahogy tegnap is elküldött, mert egyedül akart lenni. Ma sem számítok másra. Vajon azért csinálja, hogy mi se legyünk ott, amikor...?

2011-12-24T20:06:00.001+01:00

Szenteste van.41 évesen már annyi féle szentestét megéltem, ez most mégis nagyon más. Nem furcsa, hogy
itthon vagyok Sopronban, mert ez sokszor előfordult már. Kérdem: Mama, neked ugye van egy műfenyőd? Van, persze! És az hol van? Áhh..el van téve. Vegyük csak elő, s ha este hazajövök, feldíszítjük. Mégiscsak karácsony van!
Áhh..én egyedül nem szoktam- mondja ő- meg hát most...amúgy is....Nem nem, mondom, díszítsük csak fel.
Aztán sütöttem sütit, csokis tészta, gesztenyekrém, bár persze tudom, hogy nincs semmi, ami az apámat most jobb kedvre deríti, de mégis...hiszen karácsony van. Sokszor elmondom, hogy hiszen karácsony van, minden bizonnyal azért, hogy legalább emiatt felfogjam, hogy az van.
Mert egyébként ennek a karácsonynak most teljesen más arca van. Olyan, amikor az intenzív osztály halkszavú főorvosának a hangja nap mint nap, sőt szinte minden órában visszacseng a fülemben. Aztán olyan, ami kórházi szobaszagú, infúzió vizelet és minden más gyűjtőzacskó látványával természetes módon összemosódó.
És az ágyban a kis összetöpörödött öregasszony, az én imádott határozott hangos okos,eszes nagyanyám haldoklik. Persze a napok nem egyformák. Volt a tegnapelőtti, még nem elkábított, hihetetlen dühös, agresszív, villogószemű, amikor tisztán látszott, hogy gyűlöli, hogy itt van, gyűlöli, hogy még mindig él, gyűlöli, hogy szenvednie kell, s ezért persze mindenki hibás volt. Volt a tegnapi a vidáman nevetgélős, az olyan zavaros történteket nagy elánnal mesélős, amiről tudtuk mind jól, hogy ezt a morfiumos koktél csinálja, de nevettünk mind, Szemünk sarkában óriási kövér könnycseppekkel, de legalább nevethettünk még vele egy utolsónak tűnő jóízüt.Aztán ma..amikor arra mentünk, hogy a 3 szobatársból éjjel kettő meghalt, s a mama fájdalomcsillapító tapasszal, de teljesen tiszta tudattal mondja, hogy itt éjjel még aludni sem lehet, s mikor kérdem hogy miért, azt mondja nem tudja..észre sem vette, hogy kettővel kevesebben vannak, csak azt, hogy
valamiért most nagyon fáradt, aludni kellene, de jajj gyerekek, milyen jó volt az az egy nap otthon!

És bólogatunk, hogy ugye, mama? S persze azt sem tudjuk merre forduljunk, hogy ne lássa ahogy sírunk, mert nem volt ő már hetek óta otthon, s persze sajnos már nem is lesz. Ahogy nézem a kezeit, kék zöld mindkét keze, annyit szurkálták az elmúlt hetekben, jajj istenem, annyira sovány, tényleg csak a bőr van a karjain, s nézem ahogy tétován-szégyellősen húzza feljebb a takarót mert hálóing nincs rajta, mindenütt csövek.Nincs már remény. De mire is nincs? Az életre? Így már nem szabad élni senkinek.
Főleg nem az én büszke, okos nagyszájú nagymamámnak, aki 40 éves koromban éppen úgy megrendezgetett, ha valami nem tetszett neki, mintha 12 lennék. Aki nem csak nagymama, mert egy anyátlanul felnövő gyereknek a nagyanyái az anyái is egyben, s akinek szigorúságát régen rosszabbul, aztán felnőttként már az övéhez erősen hasonló szarkasztikus humorral viseltem.
Szóval ilyen karácsony ez. Ilyen elköszönős...búcsúzós. Sírós, de nagyon büszke karácsony. Olyan, amikor erősnek kell lenni, támogatni kell azt, aki még nálam is nehezebben éli meg ezt. Felülemelkedni minden korábbi bajon, sérelmen s mély szeretetben lenni mindannyiunknak, akiket összeköt az a gyógyszerszagú szoba azzal a kis elesett, töpörödött, imádnivaló 87 éves kis öregasszonnyal, aki az én imádott nagyanyám.

nem jellemző...

2011-09-16T19:29:00.000+02:00

nem jellemző, hogy mostanában írtam volna ide bármit is. Amikor mégis, akkor leginkább azért, mert sokkolt valami és azt úgy éreztem, hogy ide kell hánynom. Nem írás ez már régóta. Évek óta fogalmazódik, gyúródik bennem a gondolat, konkrétan tán azóta, amióta öncenzúrát folytatok...hogy nem jó ez így, már eleve az sem jó, hogy nem írok le mindent amit érzek, de ennek talán épp az az oka, hogy nevesítettem a blogot, saját magamat, hogy nem írhatok bele bármit, hiszen az élet arról szól, hogy állandóan kímélünk másokat a vállalhatatlan véleményektől, a kemény szavaktól, miközben annál sokkal keményebbeket visszakapunk máskor, más körülmények között, akár nem szavakkal, hanem tettekkel.
Írni akarok, de nem ide, nem így. Mivel egy ideje a véleményem, a dilemmáim, a kis saját külön bejáratú fájdalmaim nem jelennek meg itt, viszont pillanatnyilag nem tudok más módszert (már megint a könyv...), ezért ki kell találnom a megfelelő módot.Nem vagyok én egyedül sem azzal, amit nem mondok ki, sem azzal, amit kimondok, de mégis...egy olyan mondat hangzott el mostanában, ami a számomra a legnehezebben volt emészthető. Ugy döntöttem, hogy én is leírom az emészthetetlen mondatokat, még nem találtam ki, hogy hova és hogyan, de azt érzem, hogy ha nem jönnek ki, akkor megbolondulok (lehet, hogy már régen megbolondultam).

Nagy levegő...

2011-07-15T20:14:00.000+02:00

Nem mondhatom, hogy nem voltak előjelei. Azt sem mondhatom, hogy én magam nem tettem meg mindent, hogy ez megtörténjen. Most mégis, amikor már egy nappal túlvagyok a történteken, kicsit meg kéne állnom..gondolkodni. Valójában hetek óta nem voltam jól. Hol így, hol úgy nyűgtem, nagyrészt persze erről nem beszéltem senkinek. Az, hogy milyen mértékben nyomott meg ez a sok elvárás, amit persze legfőképp magammal szemben támasztottam, aztán látva, hogy miket támasztok magammal szemben, már mások is bátrabban támasztottak velem szemben..nos erről sem nagyon beszéltem. Végülis mit? Azt, hogy úgy érzem, hogy nem fog menni? Én nem vagyok ilyen...nekem a dolgok mennek. Menniük kell és természetesen ha nem mennek, is addig és úgy tolom azt a szekeret, amíg meg nem indulnak. Ezzel a vérnyomás dologgal elvoltam egyébként, persze nyilvánvalóan pontosan tudom, hogy mit okoz, de ez nem több nekem, mint egy plakát az orvosi rendelőben és/vagy riogató tv adások, de akár a doktorbácsi...amikor azt mondta hogy...

De ez ugye régen volt, egyébként sem vonatkozik rám, csak másokra és egyébként is...hittem mindezt tegnapig.

Valahogy reggel azt hittem, hogy na majd ma aztán egy csomót haladok előre. És aztán majd holnap is, és a hétvégén meg pláne, mert az aztán erre kiválóan alkalmas. Se telefon, se mailek..lehet dolgozni.

És akkor jöttek a problémák. Először néhány kisebb, majd a nagyobbak..egy,kettő. Ahogy ott ültem, még nem gondoltam semmire, csak éreztem, hogy mintha feszültebb lennék. Aztán jött egy mail...nem tudom, talán attól szakadt el a cérna? Átmentem a másik szobába és akkor már nagyon furcsa foltokat láttam. Eltelt még 5 perc és elkezdett zsibbadni a kezem, majd a foltok helyett jöttek fekete karikák is. Aztán a döbbenet: a jobb oldalon gyakorlatilag semmit nem látok. Odajött hozzám egy kolléga, mondott valamit, talán hallottam, talán nem, de azt figyeltem, hogy úristen, csak a bal oldalon látom csak a bal felét, és hogy azt hiszem most iszonyat nagy baj van.

Lementem a lépcsőn mint egy gép, át a két házzal mellettünk lévő orvosi rendelőbe. Ott vártak a nyugdíjas nénik..rosszul vagyok...mondom, mi is, és már régóta várunk. Lehuppantam a székre, velem szemben szép nagy szemléltető plakát: a stroke tünetei. Közelebb megyek, becsukom a jobb szemem (azzal úgysem látok), olvasom, aztán halálra rémülten rohanok vissza és szólok a recepciós kislánynak, hogy azonnal hívjon mentőt, azt hiszem hogy...nem, ezt kimondani sem lehet.

Kihívja őket, tényleg 5 perc és ott vannak, én még mindig nem látok, sőt, már hallani is csak valami búrában. Megmérik a vérnyomásom, 220/150. Itt ez a két tabletta, rágja szét nyelje le..nyugtatgatnak, sírok, rettegek, nem akarok meghalni...kérdezgetnek, én meg csak azt hajtogatom, hogy nem látok...

Aztán további szétrágós, vérnyomásmérés 5 percenként, majd egy kis nyugtató...jó munkahely ez? kérdi az orvos, igen jó, csak azt hiszem velem van komoly baj...teljesítménykényszeres kicsit? kicsit..mondom. És hát persze sírok és nem tudom abbahagyni.

Majd egy félóra után már kicsit jobb. Kezdek látni, homályosan, de még a vonalakat nem, még az éles színeket sem. Az orvos megfogja a kezemet és azt mondja: ugye tudja mi volt ez? És ugye azt is tudja, hogy nem lehet mindig csak ennyivel megúszni? Sajnos tudom...olvastam a plakáton.

Elmentek, aztán a Mackó hazahozott. A kollégáim körülszeretgettek, én meg persze még mindig nagyon félek. Azonnal kerítettek kardiológust, kértek időpontot stb..hétfőn menni kell, most komolyabb kivizsgálás, ennél komolyabb gyógyszerekkel együttélés kezdődik. Próbálja csökkenteni a stresszt, mondja az orvos. Próbálom mondom (de hogy kell azt?). Fog kapni valami gyógyszert erre amit majd mindig szedni kell (jó, mondom..de akkor mi lesz az agyammal? ).

Aztán persze itthon ájulásos alvás, iszonyú fejfájás, és azóta is nagyon komoly gyengeség van. Meg belül ez a rettegés. Megúszhatom-e, hogy agyvérzésben haljak meg?

És akkor most...HOGYAN tovább?

2011-04-26T21:45:00.001+02:00

Kezdek nagyon elveszni...:S

2011-03-25T06:23:00.000+01:00

Ez, pont ez volt az, amit akartam. Aktivitás, pezsgés, munka munka meg munka, bár az első néhány hónap iszonyat kemény lesz. Semmi másért, csak annak a magabiztosságnak a megszerzéséért, hogy úgy mégis mit hol lehet megtalálni azon a gigászi méretű hálózaton:)

egy egészen kis lépés...

2011-03-15T11:41:00.000+01:00

Hát ...ez is eltelt. 7 kemény év és még 2 hónap ráadás. Elég sok az életemből, de néha nagyon kevésnek éreztem az időt, hogy maradandót alkossak. Persze ha nem lenne ez a perverz vágyam, hogy maradandót alkossak, akkor akár elégedett is lehetnék..szóval a hiányosságokat felfoghatjuk a saját kis külön bejáratú jellemhibáimnak...így talán még könnyebb is. Az az érzés, amit érzek, leírhatatlan, s bár sokan próbáltak rávenni az utóbbi időben, hogy fogalmazzam meg mégis, olyan nagyon nem törekedtem rá. Hiszek abban, hogy nem azért nem mondtam ki, mit érzek, mert nem tudtam, sokkal inkább azért, mert pontosan tudtam, de azzal a már kimondottal együtt élni talán lehetetlen.

A kollégáimtól kaptam valamit..útravalófélét:

MINDIG azt reméljük, hogy valaki más TUDJA A VÁLASZT. Valahol máshol JOBB LESZ, valamikor minden jóra fordul. Az IGAZSÁG az, hogy SENKI SEM tudja a választ.Sehol nem lesz jobb, és MINDEN úgy fordult, ahogy fordulnia KELLETT. A választ magadban keresd: TE tudod KI VAGY és TE tudod, MIT AKARSZ. (Lao-ce) Még ha nem is tudom pontosan, ki vagyok, még ha nem is tudom pontosan, mit akarok, de szerencsére azt már tudom, ki nem vagyok és mit nem akarok. És holnap egy új lapot nyitok s talán annak a tiszta lapnak a lassan teleírt sorai között feltűnik hogy ki vagyok és mit akarok. És ennek így kell lennie, lépésről lépésre... step by step...És én remélem, hogy most látom a következőt. És talán messzebbre most nem is akarok látni. Így jó.

mut-deaf-blind

2010-12-01T12:42:00.000+01:00

Valahogy úgy kellene létezni, hogy emberekkel csak valamikor déltájban, vagy délután kezdjek érintkezni. Amikor már porból, húsból vérből és könnyekből kínnal és keservvel összegyúrtam magam.Aztán a könnyek leszáradtak, a port lehessegettem és már épp eleget néztem pusztán csak előre, kifejezéstelen, rezzenéstelen arccal, ha már úgy érzem, hogy nem vagyok és nem is akarok néma lenni és már kirajzolódnak a tárgyak, emberek éles körvonalai, nemcsak valami szürke suhanó foltként érzékelem a körülöttem mozgolódó árnyakat. Ha már vannak szavaim és felmerül bennem a kérdés, hogy miért?, s nem csak a nagy puszta semmi az ami van a fejemben, és ennek a semmi-érzésnek ellenére is valami végtelen mély szomorúság ül ki az arcomra.
Talán ez az a pont, amikor a vérnyomás és savcsökkentő+antidepresszáns combó elérte rövid távú hatását.
Kitudja...de ADDIG..maradnak a sértődött arcok, néha a könnybe lábadt szemek,szomorú maguk elé meredő tekintetek, a hátam mögött megértő sutyorgás.. Ezek azok, akiket a nem megfelelő időpontban és hullámban sikerült vérig sérteni. A számuk azzal egyenes arányban nő, ahogy az én lényem-létem zsugorodik.

2010-11-23T10:17:00.002+01:00

Az interperszonális kapcsolataim száma egy kezemen megszámolható. Ebbe néha még a kollégáim is beleesnek. Asszem nem tudom ennél jobban szemléltetni, hogy mekkora übernagy gáz van.

2010-11-13T20:28:00.003+01:00

Megnéztük a Paranormal Activity 2. című filmet a moziban........
Bazdmeg Szilvia, hogy tehetted ezt velem???? Amikor egyedül alszom itthon akkor ideköltözöl, he?????? Szóval senki..SENKI ne nézze meg, aki épeszű..szerintem.

2010-11-13T00:10:00.000+01:00

A januárban 61 éves apám előadta ma a telefonban, hogy ő a következő hajószezonig nem csak úgy henyél, hanem minden este súlyzózik és !!!hasizomerősítő-felüléseket!!!! csinál, akkor

a, már nem pontosan értem, miért is kellett kiröhögni a múltkor az orvost, aki azt mondta neki, hogy a lába attól lesz jobb, ha szökdécsel?

b,vajon valóban már csak ez a rúgás kellett ahhoz, hogy belegondoljak abba, hogy és vajon mit teszek ÉN a saját erőnlétemért...? Pedig sem bypass műtétem nem volt még, sem 61 nem vagyok. Az előbbit és az utóbbit is lehet, hogy megúszom, ha így folytatom.

2010-11-12T23:56:00.002+01:00

Let's talk a bit: days, midnight, love and hate, attention, silence, pain, heart, ice-cube, coffee, crowd, lonely, abandoned, tea
No pulse
Again: days, midnight, love and hate, attention, silence, pain, heart, ice-cube...

I have no eyes
I cannot see
What's wrong with You
With You and me

I turn the lights on
With non-existent switch
Wake-up, it's time
For last and final twitch

I was blind like a woman can be
I didn't see when You crept into my night-life
I'm fed up
Your time is up
Don't lie
Lay down Your arms
It's time for a new beginning
The rules have changed...

My time is in my hands
I have a letter I never sent You
With words ice-frozen
My frozen hands, my thoughts, my mind and my body.

I was blind like a woman can be
I didn't see when You crept into my night-life
I'm fed up
Your time is up
Don't lie
Lay down Your arms
It's time for a new beginning
New beginning

I want to go home,
See a moment,
Believe in beauty,
Enjoy the silence
And love...
I want to go home, let me go home now...

2010-11-12T23:55:00.001+01:00

Méghogy a KisPocok nem terhes. Biztos azért eszik az oldalán fekve.

2010-11-12T23:53:00.001+01:00

A legfinomabban fogalmazva sem vagyok egyszerű. De azt már határozottan tudom, hogy milyen nem szeretnék lenni sosem. Hogy milyen igen...nos nem élek tervszerűen, így nincs instant elképzelésem adott időszakokra. De hogy milyen nem, az egyre határozottabb körvonalat ölt. Nem akarom, hogy a kényszer határozza meg a cselekedeteimet. Hogy a gondolataim szabadsága falakba ütközzön.Sem az nem akarok lenni,akinek megmondják mit és hogyan érezzen, sem az, aki másoknak megmondja mit és hogyan érezzenek.
Amíg szabadságom nem érzem szinonímnak a magánnyal, amíg pillanatnyi egyedüllétem választott és nem kényszer, addig nincs okom panaszra... S amíg vannak akiket bánt,ha megbántódom, s amíg engem is bánt a szemükben a szomorúság... De legfőképp addíg, amíg freestyle szörföt űzünk a másik agyhullámain...úton,autóban,virtuálisan,evés közben BÁRMIKOR...., s ha mindebben a téma a legkevésbé fontos tényező,sokkal inkább fontos, hogy cinkosok vagyunk: addig azt hiszem elmondhatom, hogy úgy élek, ahogy élni szeretnék. Ja és még valami..gyűlölöm a közhelyeket -a közhelyekkel élő embereken pedig átnézek..

Ezt néhány éve írtam az iwiw adatlapomra. Merő idealizmus. Mennyi TUDOM meg AKAROM...oh, egészen vicces. Eltelt időközben pár év, s most már lényegesebben óvatosabban tudnék csak fogalmazni. Szorul ez a dolog némi update-ra. Leginkább csak szeretnék sok mindent, de abban is erősen bizonytalan vagyok, hogy hogyan lehetne elérni a hőn áhított dolgokat. Idealistának lenni jó. Egészen addig jó, amíg többször, egyre nagyobb erővel, egyre fájdalmasabb következményekkel rohanunk neki a betonfalnak. Aztán már nem idealizmus, hanem realizmus, aztán már nem realizmus hanem pesszimizmus. Alakul ez. Senki ne képzelje, hogy az élet könnyű.

2010-11-12T23:45:00.002+01:00

Igen ritkán fordul elő velem mostanában, hogy értelmes postot írok ide, s hogy miért van ez, azt is pontosan tudom. Ha valami gyenge, kis jelentőségű inger ér, azt méltatlannak érzem leírni, ha pedig valami olyan, ami megroppant, kiborít vagy éppen túlságosan felemel, azt leírni pedig most már azért nem szoktam, mert én magam is úgy éreztem néha az efféle írásoknál, hogy bárki aki olvassa, visszahőköl tőle, mert úgy érzi, hogy ennyire erős érzelmi ingerekkel már az ő intim szférájába is belemászom. Sem egyik, sem másik nem az én pályám már, persze ide is el kellett jutni valahogy, sokféle mondanivalón keresztül vezetett ide az út. Köztük jó sok felesleges mondanivalón:)

Valahogy az életem úgy alakult, hogy sosem volt igazán közeli kapcsolatom kisgyerekekkel, főleg nem csecsemőkkel. Sem a családban, sem a barátaim között nem volt olyan kisbaba, akivel napi kapcsolatom lett volna. Lehet, hogy ezért, de nyilván egyéb életrajzi sajátosságaim miatt én soha nem éreztem igazán, hogy szeretnék gyereket, soha nem éreztem azt a kínzó vágyat, amit más nőknél többször is tapasztaltam, s éppen ezért a hiányát sem éreztem az életemben a gyerekeknek.Sokszor hallom ezt másoktól is, akik szintén így élték az életüket, hogy így alakult a sorsom, vagy "nekem ezt dobta az élet" de azért lássuk be, ez nagy ritkán igaz. Ezzel a mondattal feltételezzük, hogy tehetetlen billiárdgolyók vagyunk egy asztalon akit hol ide, hol oda lökködnek a dákók, de eltekintve néhány komolyabb egészségügyi problémától, valójában a sorunkat ebben a tekintetben is nagy mértékben saját magunk alakítjuk.
A saját életemre visszanézve valóban elmondhatom, hogy a dolgok prioritását tényleg én magam tologattam úgy, hogy abba nem férhetett bele a gyerekszülés. Munka, lakás, autó, még egy autó még egy kis munka, aztán ház, aztán aztán aztán.....
Most, hogy az idén már 40 éves lettem, hirtelen világossá vált, hogy az az ajtó, ami egészen sokáig tárva nyitva állt, most már csak egészen keskeny résnyire van nyitva s alig valami fény szűrődik át ezen a résen. És az idő napról napra fogy.
Végülis nagyon hálás lehetek a sorsnak, hogy Sajó Lídia ide született, ide a közelembe, s megadatik, hogy ha nem is napi, de heti kapcsolatban lehetek vele.
Mivel elég kemény héten vagyok túl, úgy éreztem, jót fog tenni, ha ma elmegyek és megnézem, hogy is áll most a csöppség. Najó..persze hogy nem áll, mert még nagyon kicsi.
Fogalmam sem volt korábban, hogy milyen komoly feladat levetkőztetni, majd megfürdetni egy alig két hónapos kisbabát. Döbbenetes, ahogy abban a nagy kék szemében látni lehet a teljes bizalmat, nincs rossz élménye, tehát megbízik benned, hogy most sem lesz, és persze rájössz, hogy polip sem vagy, kevés a kezed, az egyikkel az ő kis fejét kell tartani, mert neki még ez nem megy, mialatt a másik kezeddel paskolod azt a kis finom bőrét, és hát figyelni kell, hogy a víz csak úgy és annyira érje, hogy meg ne ijedjen. Aztán amikor a mamája azt mondja, hogy most meg a kis fejét, és persze emlékeidben ott van, hogy ennek a babának még nagyon kis gyenge csont van a fejében hajajj... De a baba mindebből semmit nem vesz észre, ezek szerint a dolog mégis jól megy, ő csak mosolyog...Ez tényleg elmondhatatlan.
Valami mást is éreztem ott és akkor, amit eddig talán még soha. Ahogy a kezemben tartottam azt a csöpp testet, valahogy határozottan ébredeztek az ösztönök. Bár ez nyilván nem sok, de nekem a semminél lényegesen több volt az az érzés, hogy ez a dolog tőlem egyáltalán nem idegen, bele tudtam helyezni magam a helyzetbe és határozottan azt éreztem, hogy akár az enyém is lehetne ez a pici baba.
Ahogy szedtem a lábam lefelé a lépcsőn, aztán ahogy mentem a Hungárián, úgy tódultak a fejembe ezek a mondatok. A mondatokkal együtt persze jöttek a jól ismert sós könnyek, amiket nyelni lehetett.
Azt nem tudom, hogy minek a könnyei voltak ezek. A bánaté, hogy még nincs, vagy az örömé, hogy még lehet..

2010-11-10T20:06:00.000+01:00

Már mindig sötét van amikor hazajövök- persze nem nagy cucc...már négykor sötét van...felkapcsolom a villanyt, bejövök a nappaliba és itt is felkapcsolom. A manók, a drága kicsi manók állnak a rácsnál, ki lejjebb, ki feljebb, ki támaszkodik valami csövön, ki pedig mind a két mancsával a rácsot fogja. Megjövök és annyira boldogok hogy meghallják a hangom, kinyitom az ajtót, odatódulnak és ki kell venni őket, akárcsak egy percre, megdögönyözni, ők megharapdálnak. Hihetetlenül édesek. Ma valami nagyon nem tetszik nekik. Talán telehold van, én nem is tudom, de valahogy csak csipognak egyfolytában, idegesek, csipognak és érzem hogy nyugtalanok.

Persze nehéz dolog ez. Még egy emberméretű, embermódon kommunikáló, emberszerű lényről sem egyszerű megmondani, vajon mi nyugtathatná meg, de hogy is lehetne tudni ezt ennyi kicsi manóról?

Mivel ez mindent elmond...

2010-10-19T23:46:00.003+02:00

2010-10-19T22:26:00.000+02:00

Mondhatja akárki, hogy egy szentimentális liba vagyok, de az tény, hogy a grészklinika bármelyik része a nap bármelyik szakában úgy meg tud bőgetni, hogy locsognak a könnyeim, mint a záporeső. Szilvia a múlt héten elhozta a hatodikévadot és most azt nézem, de ez baszki tarthatatlan, én minden este úgy bőgök, hogy a szívem majdnem megszakad.

Hát kérem...de ennek a későborderline, bipolár énemnek épp pont ezek az érzelmi lökések hiányoznak, he? Ezt a filmet mindenki olyannak tiszta szívemből ajánlanám, akik érzelmeik kifejezésére képtelenek. Akik már régen szerettek volna egy orbitálisat bőgni, de nem találták meg hozzá a megfelelő apropót. Minden szentimentálisnak, aki csak a szerelemben hisz, és minden olyannak aki egyáltalán nem hisz a szerelemben: itt garantáltan szerelmes lesz 5 perc alatt valamelyik szereplőbe.

Szóval én ezt most úgy írom, hogy bőgök, de mindez kurvára jólesik, még akkoris, ha valójában egyáltalán nem értem, miért csinálom ezt..(mindenesetre utállak, Szilvia:D)

Szóval gusztustalan operációk ide, töménytelen vér oda...én nézem. Lehet, hogy csak gátlástalanul sírni akarok.És sírok is.

hát ezen én majd kifeküdtem....

2010-09-30T17:50:00.002+02:00

Akinek szól.

2010-09-25T01:42:00.006+02:00

Frozen

You only see what your eyes want to see
How can life be what you want it to be
You're frozen
When your hearts not open

You're so consumed with how much you get
You waste your time with hate and regret
Youre broken
When your hearts not open

Chorus:

Mmmmmm, if I could melt your heart
Mmmmmm, we'd never be apart
Mmmmmm, give yourself to me
Mmmmmm, you hold the key

Now theres no point in placing the blame
And you should know I suffer the same
If I lose you
My heart will be broken

Love is a bird, she needs to fly
Let all the hurt inside of you die
You're frozen
When your hearts not open

2010-09-24T20:52:00.000+02:00

Holtpont. Vagy zérópont. Vagy nem is tudom minek nevezzem...és megint..újra meg újra. És most sajnos az okát sem értem. Ütünk rúgunk harapunk, aztán nem szólunk..közben belül dolgozik a méreg, a gyilkos méreg, ami a bánattal együtt mélységes keserűséget és ezernyi, már nyelhetetlen könnyet szül, ami beeszi magát mindenhová, ami megbetegít, ami szétmarcangol ami megöl. És MOST azt érzem, hogy nagy baj van, mert nekem nincs erőm menni,tisztázni rendezni, mert mást nem tudnék, mint vinnyogva sírva könyörögni egy kis SZERETETET amire azt hiszem most mindennél jobban szükségem lenne.Ez most egy üzenet. S ha nem éri el a célját és címzettjét, akkor pusztába kiáltott szavak maradnak. S az értelmetlen küzdelmek között a kapocs, a "harmadik" a szerelem kuporog a sarokban, fázva félve remegve rettegve várja, hogy vajon a "büntetési idő" nem fog-e túl sokáig tartani ahhoz, hogy amikor vége, addigra ő már nem lesz eléggé fontos....hogy egyszerűen a bánatban.....elsorvad....mert az értelmetlen harc fontosabbá vált, mert legyőzte őt, úgy, hogy ezzel ő még küzdeni sem tudott.

És én várlak. Akár egész éjjel ha kell.Gondold meg, hogy ez most tényleg megéri-e. Hogy valóban van-e bármi olyasmi, ami miatt ezt kellene tennünk.Hogy nem öljük-e meg ezzel tényleg az érzelmeinket....hogy nem lenne-e valóban jobb egyszerűen és csendben MEGÖLELNI..

2010-09-22T10:44:00.005+02:00

Itt is jártunk az elmúlt két hétben. Valami mesebeli...

2010-09-22T10:42:00.001+02:00

Valahogy mostanság csak zenékre fussa itten.....

2010-08-31T21:34:00.001+02:00

Naszóval...meg lehet próbálni utána csinálni. Aztán utána jelentkezni mindenféle tehetségkutatókba...ajánlom azok figyelmébe akiknél az önkritikafaktor zéró volt...

2010-08-30T14:32:00.003+02:00

2010-08-30T13:31:00.001+02:00

Szombaton délután megtettem az erőt próbáló Tököl-Érd utat az alábbi útvonalon (miután a kompozásról lebeszéltem magam...)

Tököl-Halásztelek M0- M0 Campona kihajtó-Érd-Érd-Diósd útvonal Érd Viszontlátásra városunkban tábláig, majd balra fel, némi kacskaringó után az Alsóerdősor utcán megtett kábé egy kilométer után Törökbálint DEPO irányába el (M1 vagy M7 reményében....), majd Törökbálint - Budaőrs, Budaőrsön M1 ráhajtó !Budapest! irányába, majd a budaőrsi teszkónál egy huszárvágással vissza Budaőrsre és elindulás a másik irányba, M1-M7 közös szakasz után M7 érdi kihajtó...és végül hosszas viszontagság után !Alsóerdősor ut! (jó..de ez a MÁSIK vége)- Borbolya ut.

Az útvonaltervező szerint Tököl xy utca- Érd Borbolya utca 30,6 km távolságra van, aszondják 37 perc. Nekem úgy cirka 80 km és a 1,15 perc alatt ssssimán ment.

Csak mellesleg teszem hozzá, az idén jubileumi év van. Épp 5 éve járok Érd, Borbolya utcába. Körülbelül 10:1 az aránya azoknak az alkalmaknak amikor nem tévedtem el...(félreértés ne essék, tízből egyszer nem...)

2010-08-28T08:59:00.000+02:00

Az életben, az, ami igazán fontos, az szinte sohasem látható. a lényeges dolgok nincsenek kirakatokban, sem óriásplakátokon, sem közösségi portálok prezentálófalain kiírva, ábrázolva. Ami igazán lényeges, annak nincs semmiféle fonala, amin keresztül- s azt visszagörgetve- eljuthatunk hozzá.

Olyasmi ez, mint amikor a gyerekek játszanak a játszótéren és mondjuk találsz egy üveggolyót. Színes, szép, s bár a világban van belőle ezerszám, de mégis úgy érzed, EZ a bizonyos maga a tökéletesség. Lopva körülnézel és a zsebedbe dugod, s végig amíg játszotok az egyik kezed a zsebedbe van dugva, hogy érezzed, megvan-e még.S aztán váratlanul- órákkal korábban mint máskor- haza kell sietned hogy nézegethesd, hiszen ő csak a tiéd.

Az életben...akár a játszótéren a gyerekek között, szintén megvannak a színes üveggyöngyök, amelyekre a felnőttek játszóterén rá lehet találni. S bármilyen furcsa ez, bár a saját üveggolyódat semmiképpen nem akartad megmutatni még a legjobb barátodnak sem, nehogy osztoznod kelljen rajta, tudod a barátodnak is van ilyen golyója (s lehet h. az a golyó kívülről még szebb is..), de ő éppen úgy félti a saját kicsi kincsét mindentől, mint Te.

Az életben, akár a játszótérben, szintén óriási kincsek lakoznak- de leginkább a négy fal között, csendben, valódi nyomok nélkül, úgy, hogy akár szürkének is tűnhetnek. S mégis, ezek a kincsek azok, amiket keresni kutatni kell és érdemes. Amiket védeni kell mindentől, a kritikus szemektől, az intrikáktól a felületes szemlélő ostoba kritikáitól, hiszen értékét senki más nem tudhatja, csakis Te.

Az életben...ezek a kincsek a szívedben vannak. Jól vigyázz hát rájuk..

2010-08-27T16:48:00.001+02:00

Így pedig már Marci is járt...

2010-08-27T13:17:00.001+02:00

nekünk egyikse enged ilyet!!

2010-08-27T13:07:00.001+02:00

Drámaian néző csincsilla

2010-08-27T13:05:00.001+02:00

Eldöntendő kérdés

2010-08-26T20:52:00.000+02:00

A szerelem csak egy csíny, amit a természet űz velünk, hogy így hozhasson a világra még több csecsemőt,vagy az egyetlen értelme mindennek, a rémálomnak, amelyben egyként senyvedünk? (A szerelem bősége c. filmből).

2010-08-26T19:01:00.000+02:00

A dolgok különös természeténél fogva ok és okozat között néha szinte teljesen eltűnik a nyilvánvaló összefüggés. Nem is tudom, de talán a kézfej és a belőle kinövő ujjak példázzák ezt meglehetősen jól...bár az ujjaink a kezünkből nőttek ki, mégis képesek önálló mozgásra, cselekvésre (persze nyilván mindent az agy irányít..de pusztán a mozgást vegyük figyelembe), s ez a mozgás a kézfejünkből néha lehetséges, hogy mérhetetlen csodálkozást vált ki: bár ők egymással meglehetősen szoros kapcsolatban vannak, mégis előfordul, hogy az, ami az "alárendeltnek" tűnik, képes önálló életet élni.

Így van ez..az okkal és az okozattal, amikor az ami a kiváltó, az látszólag már annyira távol van a következménytől, mert ahogyan az a kövön üveggolyóként koppan, gurulását már annyi minden más határozza meg, mint ahonnan eredezett...

A dolgok természeténél fogva, az okok és az okozatok csak valami láthatatlan szállal vannak összekötve, s ezeken a szálakon kívül még körülfonja az okozatot ezer más..tudás, szerelem, bánat,kétség,félelem,szabadság,türelem, gyűlölet, érdek, fájdalom..............

2010-08-26T17:26:00.001+02:00

Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy többféle némaság létezik. Van persze a "legegyszerűbb" fajta, amikor gondolatok vannak, szándék van, csak éppen eszköz nincs, valamiért a hangszálak nem működnek és nem valósul meg az a decibelkupac, amit beszédnek nevezünk. Ez önmagában nagyon nyomorúságos állapotnak tűnik, de végülis megoldották az okosok- jeleléssel most már szinte mindenfélét lehet közölni.

Aztán vannak a beszélni tudók némaságának különböző esetei. Van, amikor a gondolat sem tud megszületni, egyszerűen azért, mert mindaz amit mondani kellene, az túl árnyalt, túl zavaros, túlságosan kimondhatatlan..kavarog valami kezdemény, de annyi ingert nem tud kelteni, hogy az szavak formájában is megszülessen.

Van amikor vannak gondolatok, talán túl sok is, kergetőznek, hol egyik, hol másik az erősebb, kimondatlanságra azért ítéltetnek mert még akár olyan is van, hogy egyszerre tűnik helyesnek több is-annak ellenére, hogy látszólag egymásnak teljesen ellentmondanak.

...és van az, amikor van gondolat, precízen meg van fogalmazva szép kerek érthető mondatok formájában, talán már túlságosan is pedáns, annyira ül a maga választékos fogalmazásmódjával és jelzőivel kiszínesítve.

De ahogy ezeket a tökéletes formátumokat azért ismételgetjük, hogy a megfelelő időpontban, a megfelelő modorban, a megfelelő hangerővel a megfelelő helyen kimondjuk, valahogy belül, egészen mélyen, valami olyan helyen, ahol a szavaknak és mondatoknak semmi helye, elindul egy olyan érzés, amitől minden mondanivaló konvertálódik...átalakul, előretör és alig hallhatóan az alig mozgó szájat efféle szavak hagyják el, minthogy "szeretlek" vagy...hogy "kérlek, ne bánts..".

2010-08-26T14:50:00.000+02:00

..és akkor valahogy minden lecsendesedik. Nincs düh, sivalkodás és mindent elsöprő hisztéria, hirtelen a szürkeség honol és mindent betakar egy olyan torokszorító szomorúság, ami leginkább a novemberi ködhöz hasonlít, ettől nem véd sem kabát sem sapka sem esernyő, egyszerűen zsigerig hatol. Először úgy érzed percekig tart, de aztán ahogy vánszorog az idő, s erővel sem lennél képes mosolyogni, rájössz, hogy ennek a végét nem láthatod, ennek a hatását nem tudod megszüntetni mert csak fájfájfáj...s ha a sírás annyira elfáraszt, hogy könnyek már nem jönnek, ha az arcod bőre pergamenné válik mert kiszárították a sós könnyek, a szád már nem lefelé görbül, hanem dacosan merev tekintettel csak magad elé nézel, büszkén, hogy már uralkodni tudsz magadon.

S ahogy azt hiszed, hogy ez siker, olyan mérhetetlen mennyiségben építed le érzékeny lelked apró felépítő köveit, s ezek a csilló-barázda szerű kis képződmények megszűntével egyre kevesebb finomság lesz, ami majd megérint. S amire egykoron büszke voltál, azt te magad, szándékosan rombolod, korcsosítod, ölöd azért, hogy a következő alkalommal már csak valami nagyobb, durvább és erősebb fájjon.

Sok edzéssel, gyakoraltozással végül eléred ami a legkevésbé okoz már fájdalmat. A szíved is kővé válik.

egykisFodorÁkos

2010-08-26T14:28:00.000+02:00

A sötétben
megütsz valakit, aki szeret,
megüt valaki, akit szeretsz.
Talán nincs is egyéb, csak ez.
Nem folytatás, nem vég se kezdet
csak ez a puha sötétség, ez a kemény
ütés. A szeretet.

2010-08-26T14:27:00.001+02:00

Vajon ki lehet e bírni egy egész munkanapot 2 óra alvással és vajon utána haza lehet-e menni épségben úgy, hogy ráadásul valaki másban se essen semmi kár? És vajon ez a koncentráció, ami arra irányul, hogy n etörténjen semmi, nem fog-e valami nem várt dolgot eredményezni mégis..? Nagyon nagyon fáradt vagyok:(

2010-08-26T02:12:00.002+02:00

Szín és szabadulás

Megjöttél, és jöttek veled a színek is. Betegek voltak.
Bemutattad nekem őket, zsírkrétával kerítést rajzoltál
az arcomra, és szín lett a hangom, és szín lett a nevem.
Aztán hidegvérrel egyenként megszabadultál tőlük.
A pirosat vízbe fojtottad, a kéket felakasztottad, ott
lóg még talán most is egy cipőfűzőn az ágyunk felett.
A zöldet magára hagytad a játszótéren, talán autó
gázolta el, vagy kihűlt a hidegben. A fekete éhen halt,
mert nem adtál neki enni, a sárgát pedig megmérgezted,
belekevertél valamit a vacsorájába, és másnap nem
ébredt fel. Most itt állok a fehér papíron, kezemben
kerítéssel, nincsen hangom, és nem tudok írni, rajzolni.

politikai érdeklődésem tárgyai:)

2010-08-25T17:51:00.001+02:00

Legújabban komolyan elkezdtem érdeklődni a politika iránt. Korábban az volt a szilárd meggyőződésem, hogy a politikusok (mély tisztelet a kivételnek) lopnak, csalnak, de legfőképp valami hihetetlen álságos módon a képünkbe hazudnak - permanensen.
Amióta a Kétfarkú Kutya feltűnt a színen, azóta elkezdtem újra hinni abban, hogy létezik olyan, hogy valaki önzetlenül mindenkinek jót akarjon, az ígéretei valóban megvalósíthatók és maximálisan teljesíthetők. Ki ne lelkesedne azért, hogy hajókázni lehessen a Nagykörúton, ki ne támogatná, hogy ne legyen adó, legyen zene, peace, happyness...ja, hogy mindennek a világon semmi értelme nincs? Én kérek elnézést...amit a jelenlegi, avagy a korábbi politikai hatalmak állítottak végtelenül szemérmetlenül, annak VOLT?:)

2010-08-13T16:20:00.000+02:00

Basszus, lehet, hogy észrevétlenül leszek DOHÁNYOS? Mindig azt mondtam, hogy én sosem tudnék rászokni igazából, mert frusztrál a függőség, az, hogy el kell menni cigit venni ha elfogy és stb.

Állítottam ezt nem kis önbizalommal. Ámde a héten végig dohányoztam, egy nap sokszor kimentem pusztán a dohányzás miatt és igenis ELMENTEM cigit venni ha nem volt. Kezdem kapisgálni, hogy milyen lehet a rendes folyamatos dohányzáshoz vezető út, és nagyon nem tetszik ez nekem. Sem a pénz miatt, sem a szag miatt sem a bőröm és egyéb testrészeim miatt...tényleg már más nem is hiányzik.

Viszont végre lesz háziorvosom...jövő héten kiderül. Így 7 év után meglehet, hogy időszerű. Ma beszéltem vele, végre egy normális ember, végre egy olyan, aki kapásból azt mondja h. ezt vagy azt ki kell vizsgálni, végre valaki aki kimondja hogy az alvási apnoe nagyon veszélyes és tenni kell ellene valamit. Meglátjuk.

Ellenben ma rettenetesen megdöbbentem. Van egy visszajelzésem arról, hogy ezt, amiket ide írok, egészen váratlan helyeken is olvassák. Mindez azonban el is gondolkodtatott. Eddig sem sokat beszéltem itt a munkámmal kapcsolatos dolgokról, de attól tartok ezt egészen minimálisra kell, hogy redukáljam. A saját érdekemben. És még sok más ember érdekében is.

2010-08-13T08:52:00.001+02:00

Az élet egy hosszú, fáradtságos és kegyetlen tanulási folyamat.Annyi minden halálosnak tűnik, de ami tény: valójában semmi sem az. Meghalni a szívünk bizonyos rekeszei, a lelkünk bizonyos bugyrai tudnak csak. Privát szerencsénken múlik, hogy ezeknek az újjáélesztéséhez megtaláljuk-e a megfelelő gyógymódot, gyógyítót. Ámde szomorú paradoxon: minél több elhalt részecskénk van, annál kevésbé leszünk képesek bizalommal fordulni lehetséges "doktorainkhoz"..

2010-08-11T22:22:00.000+02:00

Úgy írnék.Csak sajnos már ehhez is fáradt vagyok.Gondolkodtam ma, amikor megkérdezte valaki, hogy mikor aludtam ki magam utoljára. Altató nélkül? Nem tudom....egy éve, másfél...túl régen. Túl nehéz így élni. Állandóan hullafáradtan. Holnaptól talán könnyebb lesz kicsit (én legalábbis bízom..)

...

2010-08-11T22:13:00.000+02:00

PERFECT

On another world by another star At another place and time In another state of consciousness In another state of mind Everything was almost perfect Everything fell into place The jury reached a different verdict Before the judge dismissed the case In a parallel universe That's happening right now Things between us must be worse But it's hard to see just how And everything could have been perfect Everything in the right place Then I wouldn't have to play the suspect Accused, abandoned, and disgraced I didn't shoot, I didn't pull the trigger It wasn't me I'm just a plain and simple singer I heard the sound, I turned my head around To watch our love shot down In another lonely universe We're laying side by side And no one's hurt and no one's cursed And no one needs to hide And everything is almost perfect Everything is almost right There are never any conflicts There are never any fights

Választás

2010-08-06T13:38:00.000+02:00

Lassan egy fél éve -kisebb nagyobb kihagyásokkal- folyamatosan az az érzésem, hogy válaszút előtt állok. Az életem során amikor valami komolyabb döntést meg kellett hoznom a magánéletemben vagy a munkámmal kapcsolatban, általában igen gyorsan és határozottan léptem. Az első lépést mindig túlságosan is könnyen léptem meg, aztán persze mint minden másnak, ezeknek a dolgoknak is megvan a maga "kifutása", így végülis a célba érés nem volt mindig ennyire zökkenőmentes. De a döntések meghozatala -haha...ebben a szakmában hogy is lehetne másképp??- az eléggé határozott és igen gyors. Nem döntök mindig jól. A rossz döntéseimet aztán persze én is jól megszívom, mint mindenki más:) De különösebben agonizálni nem szoktam a lépéseimen.

Most valami mást érzek.

Hónapok óta érzek valami készülődésfélét. És persze a munkámmal kapcsolatos frusztrációim ezzel egyenesen arányosan nőnek. Decemberben lesz hetedik éve, hogy itt dolgozom. Amire visszaemlékszem, az főképp az, hogy folyamatosan sokkolgatva voltam mindenféle szar helyzetekkel, amiket valamiképpen meg kellett oldanom. Mivel a párom szerint én problémamegoldásra születtem, ezért általában ki is másztam ezekből a helyzetekből, az árát meg fizetem minden áldott nap...ami másnak megoldott helyzetnek tűnik, attól én majd mindennap megnyomorodom, vagy egy kicsit meg is halok. Jajj..korántsem arról van szó, hogy a döntések meghozatala nyomaszt, olyan mértékben hozzászoktam ahhoz, hogy egy labirintusban élem az életem és percről percre kell időnként másoknak megmondanom, hogy most balra vagy jobbra kell menni, hogy ez már teljesen rutinszerűvé vált.

Egészen másról van szó. Arról, hogy bizonyos döntési helyzetek mikor miért következtek be. Arról, hogy úgy érzem, mintha kötéltáncolnék mindenféle biztosíték nélkül s számtalanszor határozottan érzem, hogy egyedül vagyok, sőt többen néznek rám tanácstalanul tágra nyílt szemekkel, várva az én döntésem következményeit.

Azt hiszem, hogy hiányzik nekem egy határozott cégvezetés. Egy konkrét irányzék-kövekkel lerakott út, jelzőfényekkel az oldalán. Hiányzik nekem egy támfal. Hiányzik mindaz, amit ezen szinten vezetőként elvárhatnék attól aki felettem van. És engem nem vígasztal, hogy kifelé én vagyok a "hiteles" ember, akiben bízni lehet, aki segít, aki kitalál etc..

Mindig azt hallottam, hogy beleszólás nélküli demokratikus intézményrendszer, mátrix alakú cégstruktúra van, ezért tulajdonképpen valóban nem feltétlenül KELL kontroll vagy visszajelzés, egyébként pedig szakmai jellegű pozitív visszajelzést annyit kapok, hogy talán már pont ezért nem is jelent semmit. Az, hogy az ügyfeleim, a kollégáim sőt, mondhatom hogy a főnököm is maximálisan elismeri a tudásomat, a kvalitásaimat, az korábban, egy másik stádiumomban még elegendő volt a mindennapi túléléshez. Ma már nagyon kevés.

A saját mértékegységemmel mérve a mindennapi tevékenységem egy nagy szar, ami kívülről csillogó villogó várnak tűnik. Ha én összegyűjtöttem egy bizonyos mennyiségű ismeretanyagot, egy bizonyos olyan szervezői gondolkodásmódot, amivel a problémákat egészen másképp analizálom mint sokan mások, és ettől meglehetősen hálósan, fedetten látok sok mindent, épp ezért viszonylag könnyen, mint az angolna tudok siklani és kideríteni hogy mi a baj- nos ha ezeket nap mint nap alkalmazom, az már csak másoknak tűnik jónak, nekem nulla.

Valójában egyáltalán nem vagyok motivált. Egyre többször a különbözőnek tűnő megoldanivalókat teljesen evidensen ugyanarra az 5 sémára rá tudom húzni, s ettől már sajnos a világon semmi nem elég érdekes.

Nyilván vannak új fejlesztések amin el lehet agyalgatni, de a fejemben elég hamar elkezdenek táblák, attributumok összeállni, s amikortól kezdve a rejtvény már nem rejtvény, mert a gerince túlságosan hamar kialakul - már ez sem elég érdekes.

Fásult vagyok? Lehetséges. Unott vagyok? Az is lehetséges. Olyasmivel vagyok elégedetlen, ami számtalan ember számára elégedettséget okozna? Lehetséges.

Valahogy azt hiszem, hogy ebben a formában, ezzel a mostani tevékenységemmel valamiféle határhoz érkeztem. A mindennapi nyomás már evidencia, a folyamatos körforgásban igazi kilengést nem érzékelek.S igen, nap mint nap hallom, hogy mennyire okos vagyok, de ez engem sajnos nem dob fel, az én belső mértékrendszeremben az én mindennapi werklim nem tűnik egyébnek, mint amikor a hörcsögök futkosnak a mókuskerékben.

Alternatívákon töröm a fejem. Ha kimegyek egy ügyfélhez, ott az emberek sorba állnak, hogy ellássam őket tanáccsal. Persze soha nem tanács kell nekik. Kell helyettük gondolkodni. Ebben vitathatatlanul nagyon jó vagyok, hogy más helyett gondolkodjam.

Régóta az a lehetőség is a levegőben van, hogy alapítsak saját céget, a potenciális ügyfeleknél derítsem fel a hatékonyság gátjait, adjak ügyviteli és szervezési tanácsokat- függetlenként.

A másik lehetőség az, hogy menni, kipróbálni magam máshol, megnézni, hogy ez a kis mikrokultúra amiben most úgy mozgok, mint hal a vízben kicsit kitágítva, egy másik helyen más emberekkel, némiképp más feladatokkal nem rázna-e fel a fásultságomból.

Valamit tennem kell, mert ez a mérhetetlen unalom és undor amit érzek az nagyon sok alkotó energiámat köt le, amit pillanatnyilag egyáltalán semmire nem fordítok.

Lassan fél éve rágódom...lehet, hogy ez a döntés, amit most meg kell hoznom, már mindennél komolyabb? Lehet, hogy egyre nagyobb tétekkel játszom s ezért mind többet kockáztatok?

Lehet...mégis...bízom magamban. Bízom abban, amit eddig összegyűjtöttem. És ha megérlelődik a döntésem, akkor biztos vagyok benne, hogy lépni fogok. Arra, amerre kell.

És akkor ismét az a bizonyos mondás:

"Ne féljünk nagyot lépni, ha ez tűnik szükségesnek, mert két kis ugrással nem jutunk át a szakadékon!" - David Lloyd George

Tegnap hallottam a rádióban, és...:)

2010-08-06T10:27:00.000+02:00

Mi is a boldogság...?

2010-08-04T11:54:00.001+02:00

A hét végén M-éknél voltunk és az anyukájával ügyködtem a konyhában. Szokásunk, hogy zenét hallgassunk (ezt leginkább csak ketten szoktuk élvezni:D), a laptopon sokmindent elő tudok varázsolni, ami tetszik neki is és nekem is. Most valamit konkrétan keresett, azt mondja, hogy évek óta próbálja előkeríteni...tudod a Parasztbecsület, de nem ária, csak zene, mindenképpen meg kell szereznem, úgy szeretném hallani..

Hála a youtube-nak, sokminden elképzelhető, még ez is..hogy megtalálom azt, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda:) így hát kutatni kezdtem. S látom, hogy annyira nagyon izgatott és TÉNYLEG fontos neki, hogy megtaláljuk azt a nyavalyás zenét. Kérdem tőle: de Edit, mi a fenének neked PONT ez? Jajj..hát hónapokig kutattam utána, tudod EZ volt az a zene, amire bevonultunk a templomba. Annyira emlékszem, hogy melyik részénél hol jártam, hogy mikor erősödött fel a zene és akkor épp kik ültek azokban a padsorokban...nézem nézem...könnyes a szeme, annyira lelkes, ahogy magyaráz, de közben elcsuklik a hangja :és drága édesanyám tudom hogy hol sírt már...de ekkor már az ő könnyei is csorognak.

Értem már..mindent értek. Meg kell találnom ezt a zenét. Aztán némi kutakodás után meg is van. Elkezdjük lejátszani. Ahogy ránézek, s ahogy megváltozik tőle az arca, megértem: lényegtelen, hogy mennyi am indennapi nyűg, mennyi a probléma, az elégedetlenség..ha ilyen érzést ébreszt valakiben a 30 évvel ezelőtti esküvője napja, ha ennyire makacsul vissza akarja hozni annak a hangulatát akár csak ez zeneszám erejéig is: az valóban egy boldog ember.

Állítom mindezt úgy, hogy nem tudnám körülírni, mit is jelent a BOLDOGSÁG. Csak érzem. És akkor különösen erősen éreztem, hogy MOST itt ez egy boldog pillanat.

Milyen kicsi krumplik vagyunk....

2010-08-04T11:31:00.004+02:00

Mostanában annyit gondolkodom bizonyos érzésekről, amikről számtalanszor azt képzelem, hogy ezek olyanok amiket kizárólag csak egyedül én érezhetek a világon. Nyilván még ezzel az érzésemmel sem vagyok egyedül, valahogy mindenki egyedinek és megismételhetetlennek hiszi magát titkon legbelül (mint ahogy az is), ámde nagyon sokszor kifelé azt szereti hangoztatni, hogy ááá..én csak egy szürke kis egérke vagyok, egy a tömegből...

Azt nyilvánvalóan tudjuk, hogy érzelmi intelligencia létezik, s hogy akár a hagyományos IQ-ban, az EQ-ban is nagyon nagy az emberek között a szórás. A legrosszabb fajta mindenképpen az IQ és EQ híján lévő, de azért azok sem piskóták, akik IQ-val elég jól, de EQ-val meg minimálisan vannak ellátva. Na ők azok, akiknek magyarázhatsz órákig árnyalatnyi különbségekről, érzésekről, szívdobbanásokról amit hangsúlyok idéznek elő...ők logikusan levezetik, hogy ez a mondat ezen szavakkal MÁSKOR nem volt bántó, akkor most sem lehet az, ez pusztán hisztéria. Mi az a hisztéria amúgy? Annyira könnyű valakit hisztisnek titulálni ha nem ismerjük és tudomást sem akarunk venni az érzései előidézőiről. S vajon mire valaki olyan eszközökhöz nyúl, addigra vajon hányszor próbálta elmagyarázni a másik számára is emészthetőnek tűnő módon, hogy mi bántja?

Az emberek közötti EQ különbségek gyakorlatilag mindenféle kapcsolatot képesek meggátolni. Nem mondom, hogy elrontani, mert ez elég furcsa anomália lenne, ha azt állítanám, hogy létrejött valamiféle többcsatornás kommunikáció, ami elromlott. Valahogy a legnagyobb tragédia, ha vonzalom jön létre, de ezen áll vagy bukik a kiteljesedés, hogy az árnyalatokat képes vagy nem képes érezni a másik. S ami nagyon szomorú - ilyenkor végülis senki nem HIBÁS. Aki mérnökaggyal van megáldva, s a dolgokat a maguk folyásánál fogva egy logikai láncra fűzi fel, majd onnan visszafelé dolgozva próbál a dolgok valóságos eredetéhez eljutni, az sosem értheti meg azt, hogy egy adott helyzetben egy adott szó...egy elcsépelt akár már ezerszer következmény nélkül kimondott szó mekkora űrt képes feszíteni két ember között.

Annyira nem vagyok különleges...s annyira nem különleges más sem. Csak valahogy az a lényeg, hogy elég kitartóan kutassunk, hogy találjunk olyan embereket, akik ugyanúgy képesek sírni egy rossz mondat egy szerencsétlenül elhangzott kijelentés,jelző láttán, aki ugyanúgy érzi azokat a szívdobbanásokat, amik torkot szorongatóak, akik ugyanúgy nem szégyellik és nyiltan vállalják is, hogy érzésekkel élnek, ami néha szétfeszíti őket belülről..mindez ma néha nagyon nem divat.

Azért én mindenkit arra bíztatok, hogy kutasson merüljön, kitartóan keressen, mert kell legyen partner..a nevetéshez, a síráshoz, a beszédhez beszédhez és megint csak a beszédhez...mindenről: a kétségekről, a bizonyosságokról bármiről, ami valakit foglalkoztat.

Ha pedig két ember között valahogy mindezen csatornák kiépítése nem sikerül, akkor mindenképpen gondolkodni kell, hogy mi az értelme az emberi kapcsolatoknak?

Senki ne legyen gyilkosa szándékosan a kimondásra váró szavaknak. Ezek a szavak jelentik az életünket, az öntudatunkat, a varázsunkat..minket magunkat. Ne hagyjuk elveszni...mert valahogy saját magunk veszünk el. S a semmi irányába haladó könnyű tehetetlen spirális zuhanásunk közben lehet, hogy senki nem lesz, aki utánunk nyúljon...

Én nem vagyok egy...

2010-08-02T11:54:00.001+02:00

Köztudott rólam, hogy nem vezetek valami nagy és komoly háztartást, de azért azt is tudják a szeretteim, hogy egész tűrhetően főzök. Mivel meg lettem vádolva azzal, hogy nem gondoskodom megfelelően bizonyos személy ellátásáról (M:DDD) ezért vasárnap megerőltettem magam. Mivel köztudottan nem vagyok egy gasztro és háztartási blogger sem, ezért talán megbocsájtható h. menüsorral kábítom a jónépet itten.

Szóval fél 12-kor kezdtem el a főzést és a F1-et már úgy néztük, (13.10 perc:) hogy a kezünkben voltak a tányérok (nem vótak üresek..).

Fél kiló csirkemellből főztem mézes-csípős csirkét, ami kifejezetten kurvajól sikerült (a rosszul ellátott M. szerint is...:DD)

Kisütöttem egy kiló hasábburgonyát, amit szívből gyűlölök (az egyik legszemetebb szar amit ember feltalált, de tisztában vagyok vele, hogy milyen finom tud lenni).

75 deka csirkeszárnyat bepácoltam szintén egy általam kotyvasztott mézes, csípős pácba, majd betettem a sütőbe ahol egy egész cukkinit grilleztem mellé (örök hála Szilvia édesanyjának:D)

Aztán gyúrtam egy jó nagy adag pitetésztát, betettem a hűtőbe, amíg pihent megmostam, megpucoltam és felaprítottam egy kiló szilvát, aztán kinyújtottam a tésztát, belepakoltam a szilvákat, majd egy kis diót meg szilvalekvárt, osztán a tetejére sodortam rácsokat. Bé a sütőbe..1-re ez is készen volt.

Nem nyilatkozom, hogy az elkészült ételek kalóriatartalma vajon meghaladta-e vagy sem az adagonkénti 5000 kalóriát, de egy biztos: a rossz ellátástól senyvedő M. roppant elégedetten lakmározta még vacsorára is...:)
Szóval ami biztos az biztos...rám továbbra sem lesz jellemző, hogy egész nap a konyhában izéljem a rezet, hogy jó háziasszonynak legyek nyilvánítva. Maradnék az efféle kajáknál..de ezt a mézes csípőset tényleg ajánlom mindenkinek. Egyszerűen ISTENI:)

bájos vasárnap esti közjáték....

2010-07-27T14:53:00.000+02:00

Jelenet Mackóval vasárnap este 11-kor (helyszín a konyha)
-úgy ennék vmit..
-nade hiszen úgy jöttél haza h. ettél rántott húst
-hát jo de rég volt
-jaja mondom- 8kor. oké..csinálok szendvicset
-azt én is tudok!
ácsorog..billegeti a seggét
rámnéz
-nem sütsz palacsintát?
-azt..meg egy lófaszt
billegeti a pocakját...rámnéz
-hát...amikor még régen SZERETTÉL..akkor sütöttél volna...
-jaja mondom...ezek az idők má elmúltak:D. a szerelem szeretetté alakult..a palacsinta meg szendviccsé...:D

Eredet- ahogy egy csekélyebb értelmű Mókus látta

2010-07-26T22:47:00.000+02:00

Hát akkor...beszéljünk egy kicsit egy bizonyos Christopher Nolan nevű emberről. Valójában persze az Eredet miatt érzek erre hajlandóságot, de nem pusztán az az egy film...ugye korábban már a Sötét lovag is teljesen maga alá temetett, aztán a Tökéletes trükk és a Batman kezdődik..

Nem vagyok sem Filmbuzi, sem Geek, ezért minden tiszteletem az ott megírt kritikákért, soha nem is lennék képes komolyabban szakérteni náluk, nameg nem is akarnék, merthát az ő aspektusuk nem az enyém, bár kétségtelenül az általuk leírtak sokban fedik a valóságot- dehát az nem az én agyam, meg az én ujjam begye, amiből az kipattant, tehát akkor valami saját...gondolkodás meg érzésféle.

http://geekz.blog.hu/2010/07/19/eredet_7
http://filmbuzi.hu/archives/2010/07/24/eredet-inception/

Beszéljünk először Leoról, akiből lehetséges, hogy nem jött volna elő ekkora teljesítmény, ha nem egy meggyőződéses megszállottal dolgozik együtt, bár az idén láttunk már tőle egy Viharszigetet, ahol Scorsese is kellőképpen megpöckölgette a kis Leo önérzetét, aki az elmúlt néhány évben az egyik legjobb színésszé nőtte ki magár az egykori, Titanicban felnőtt bugyuta kis hősszerelmesből. (lehet vitatni- nem nagyon érdekel:)

Aztán itt van Nolan, aki még nincs 40 éves, de ha ebben a pillanatban abbahagyná a filmezéssel kapcsolatos mindennemű tevékenységét, már akkor is jó száz évre bebetonozta volna magát a köztudatba.

Annyit gondolkodtam, hogy mitől más egy Nolan féle popcorn mozi a bármelyik másik mozitól..? Tudományos magyarázatot nem tudok, de mondani sem nagyon akarnék. Legyen talán annyi elég: valahogy az általa kitalált legnagyobb képtelenség által sodortatva is el lehet hinni, hogy mindez valóságos.Hogy létezik Gotham City, hogy van Batman..a jó öreg, komplexusos Batman...hogy létezik az az idealizmus, hogy a világot akár jobbá is lehetne tenni.

Elhiszem, hogy be lehetne jutni az álmokba, s az álmokon keresztül meg lehetne tudni az emberek legféltettebb titkait, ahogy azt is, hogy az álmainkon keresztül be lehet juttatni azt a bizonyos, eredeti gondolatfoszlányt..

Elhiszem és megértem, hogy Nolan számára egyszerűbb és jobb pálya a kitalált, némileg általa manipulált világ, az a fantazmagória, hogy bárhogy is, de megváltoztathatók bizonyos szándékok, amiket amúgy egyébként, józan ésszel láthatóan képtelenség megtenni.

Ez az ember minden kétséget kizáróan defektes...:) ugyanis ha nem lenne az, akkor nem merészelne gúnyt űzni mindenféle tényekkel alátámasztott tudományos tanokból, s a bizonyíthatóság fölé helyezni makacsul a MÁRPEDIG IGENIS LEHETSÉGES elméletét.

Nagyon remélem, hogy még sokáig mer álmodni. Építeni az álomvilágban: labirintusokat, útvesztőket, hidakat, házakat reményt...és engem azt hiszem nem zavarna, hogy végül én magam tudom-e valójában, hogy ébren vagyok, vagy álmodom. Hogy mi a valóság.MI a valóság..? Létezik VALÓSÁG?

Az nézze meg, aki el merészeli hinni, hogy lehetséges. Nem ma, nem itt, nem velünk. De meg lehet álmodni...

2010-07-26T22:17:00.000+02:00

Ha pattanásig feszülök, mint egy íj, azt vajon kívülről látni-e? Érezhető-e, hogy ha belém pöcköl valaki, akkor surranásom hangja szinte látható vonalat hasít a levegőbe...? Végtelenül megfeszült íj vagyok, s míg korábban fiatalságom nedvessé tette a fát, amiből hajlítottak, s vidám pattanással pillanatok alatt visszajuhászodtam, addig most úgy érzem, hogy recseg ropog már ez a meghajlított vessző...bánatos sóhajjal hajlik kicsit még előbbre..még előbbre......még előbbre...

Persze érzem én jól, hogy kiszáradtam, hogy az élet éltető nedvei már nem itatnak át olyan mérhetetlen optimizmussal s hogy hajlamosabb lennék inkább törni- de végtelenül türelmessé és kitartóvá tett a múlt, ezért erőmön felül is feszülök, feszülök, már nem játszom, néha már vicsorgok, de akkoris megtartom azt a húrt, hiszen oly erős bennem a lehetségesség, a kötelesség és az eltökéltség béklyója.

Ha pattanásig feszülök azt már kívülről rég nem látni. Bár korábban ezer jelét adtam annak, hogy mely rezdüléseim vannak erőmön és akaratomon felül, már rég nem teszem ezt.
Úgy érzem, már csak szelíd roppanással megtörni tudok. Szépen, szelíden, csendben. Visszavonhatatlanul.

a Maszatos blogból..köszi Évi

2010-07-21T11:17:00.001+02:00

Pilinszky János:
Introitusz

Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sürüjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

macskák:)

2010-07-20T16:02:00.000+02:00

Köztudottan nagy macskapárti vagyok, ezt a videót Szilvi küldte de majdnem kifeküdtem tőle:)

Mindenkinek ajánlom,aki...: Hosszú jegyesség

2010-07-18T15:27:00.000+02:00

Évek óta nagy rajongója vagyok Jean Pierre Jenuet-nek és Audrey Tautou-nak (az Amelie-t képes vagyok évente 2-3x is megnézni), de valamiért csak most szántam rá magam, hogy megnézzem a Hosszú jegyességet. Arra számítottam, hogy valami nagyon drámai és nagyon szomorú film és történet lesz, de persze kellemesen csalódtam. Ez a hihetetlen laza, könnyed "franciaság" amit egyszerűen zseniálisan képesek a művészek a francia filmekbe "beleitatni", számomra annyira egyedülállóvá teszi ezeket a filmeket- szóljanak bármiről. bár persze...bármiről ritkán szólnak, legnagyobb részük az emberi kapcsolatokat, a nő-férfi, szülő-gyermek viszonyulásokat ábrázolja olyan módon, ahogy azt a nagy filmgyárak nagy filmjei talán soha de soha nem lesznek képesek. Valamiért nem érzem, hogy az érzelem csöpögős lenne- azt érzem, hogy az érzelem az érzelem, ahogy a hétköznapi emberek megélik és feldolgozzák. Hogy nem hatáskeltési szándékkal is néznek emberek hosszú hosszú percekig maguk elé, s hogy a könnyek kicsordulása valahonnan nagyon mélyről, olyan bugyorból jön, ahol valójában persze biológiai értelemen könnyek soha nem keletkeznek. Ezekben a filmekben a báj valóban a könnyed, huncut kis szoknyaforgatás.., a szerelem izzó és dinamikus, s a halál pedig az a halál, amire egész életünkben valami furcsa tisztelettel gondolunk.

Nézzétek meg ezt ..és persze még sok sok másik francia filmet. Pl akár ezt..:)

http://cspv.hu/06/87/temps/

egy nagyon "komoly" dilemma

2010-07-18T14:42:00.000+02:00

Tudom, hogy ez a kérdés maximum csak engem érdekel, de elkezdtem utánaolvasgatni, hogy valójában mi az érzékelhető-értékelhető különbség a szarkazmus (gúny) és a cinizmus között. Az első néhány szócikk után persze kikötöttem a szent wikipédián, és aztán egy nagyot derültem:

"A szarkazmust gyakran összekeverik az iróniával. Az irónia azt jelenti, hogy a szöveg szó szerinti értelme és a tényleges, a beszélő szándéka szerinti értelme különböző; a szarkazmus pedig azt, hogy a beszélő szándéka valakinek vagy valaminek a gúnyolása. Irónia szarkazmus nélkül éppúgy lehetséges, mint szarkazmus irónia nélkül.

A szarkazmust a cinizmussal is gyakran összekeverik; az utóbbi (a hétköznapi szóhasználatban) egyfajta alapvetően nihilista attitűd az élet és más emberek felé, a szarkazmus viszont használható pozitív ideák vagy érzések kifejezésére is."

Áhá, szóval ez a kérés már másokban is felmerült, nemcsak bennem. Ami még lényegesnek tűnik a fenti okfejtésen kívül, az az alábbi:

A szarkazmust, mivel jellemzően a hanghordozásra támaszkodik, gyakran nehéz észrevenni az írott szövegben, és így rendszeresen félreértik. Ezt elkerülendő, az interneten gyakran írásban jelzik a szarkasztikus megjegyzéseket, például emotikonokkal.

Ez számomra azt jelenti, hogy a szarkazmus, vagyis a gúnyorosság azért abban különbözik a cinizmustól, hogy szarkasztikus megjegyzéseket viccesen is lehet tenni, illetve alapvetően pozitív töltetű dolgok viszonylatában is felmerülhet, azaz alapvetően inkább hangulati elem, semmint kifezezetten bántó, célzottan szúró-bökő szándékos megjegyzés. A gúnyoros megjegyzések tartalmilag néha teljesen azonosak lehetnek egy hétköznapi mondattal, a hanghordozás illetve a gesztikuláció teszi őket szarkasztikussá.Saját tapasztalataimból mondom, hogy gyakran saját magammal, a saját cselekedeteimmel, illetve a karakteremmel kapcsolatban is teszek ilyen megjegyzéseket, ez afféle fricska, az igazság egy kicsit játékosan plasztikus formában történő kifejezése.

A cinizmus...(amit azért én szintén gyakran alkalmazok..), általában egy "fedőtechnika". A másik emberrel kapcsolatosan fennálló ellenszenv, vagy akárcsak elvi ellentét kifejezése egy amúgy az ellentéttel nem feltétlenül összefüggő témában. Az a meglátásom, hogy ilyenkor ez a cinikus modor sokkal inkább a másik embert célozza, semmint a beszélgetés vagy kijelentés tárgyát, afféle páncél mögül kilőtt nyílhoz hasonló, kissé sunyi fegyver.

És hát szintén a saját érzésvilágomból merített példa: az emberi ostobaság mindenféle megnyilvánulásaira az esetek nagy részében cinizmussal válaszolok. Mindenféle jobbító szándék nélkül...pusztán annak kifejezésére, hogy ez a viselkedési/gondolkodási/létezési stílus belőlem milyen hihetetlen agresszív megsemmisítő ingerültséget vált ki.

Ennek az egész okfejtésnek az volt a lényege, hogy tisztázzam magamban : amikor szarkasztikus vagyok, akkor nincs igazán bennem (nagyon sok esetben) rossz szándék, pusztán a kialakult helyzet fonáksága kikívánkozik belőlem. Amikor viszont cinikus vagyok (állítólag elég gyakran) akkor az emberi létformáknak azokat a megnyilvánulásait tartom elviselhetetlennek, ami az értelmetlen cselekedeteket, az üres beszédet, a tartalom nélküli bájolgást, a szándék nélküli ígéreteket jelenti. Vajon....miért érzem, hogy ez utóbbiakból egyre több és több és több van..?

Agymenők

2010-07-16T18:55:00.001+02:00

Legeslegújabb függésem az Agymenők c. tényleg hihetetlenül agyatlan sorozat. Egy zsenitársaságról szól, akik a maguk módján a hétköznapi életre teljesen alkalmatlanok. Ellenben a sorozatban olyan fergeteges humor van, hogy ajánlom mindenkinek. Fenomenális:)
http://www.youtube.com/watch?v=w2AfRTDKtVw&feature=related

csak óvatosan váltsunk arculatot:)

2010-07-16T11:16:00.000+02:00

Most kellett arra rájönnöm, hogy tökjó dolog ez a skin váltás, de ez valahogy ugyanúgy lehet, mint amikor egy ember a való életben vált teljes "arculatot". Itt-ott kilóg egypár festetlen lenőtt hajszál, néha a köröm is csorba és alatta némi kis koszvadék látszik, a csini kis mini meg tartalmaz némi maradék rágógumit amibe sikerült a BKV-n belezuttyanni. Szóval a kurvából ritkán lesz úrinő. A zöld blogból meg ritkán lesz tökéletes bordó. Merthát egyvalami nagyon jól sikerült:a korábbi bordó színű bejegyzések tökéletesen láthatatlanok lettek.
Szóval ez olyan, mint a mindenkori fogyókúra esete: kizárólag MÁTÓL jó. (mától vagyok egészséges életet élő mintanő:D)
Elnézést...de asszem a régebbiekkel nem foglalkozom. Ha valaki annyira elvetemült, hogy elolvasná, akkó jelölje ki, mert úgy minden olvasható:)

nem bírtam ki, hogy ne tegyem ide. valami tündéri azokkal a lapátfülecskéivel:)

2010-07-14T13:22:00.008+02:00

Most tavasz van, napsütéssel, virágokkal .... és ilyen kis élőlényekkel.

Szevasztok mindnyájan, átlag autósok ....és rallyzók

Most azért jöttem hogy megkérjelek mindannyiótokat , hogy legyetek nagyon óvatosak amikor kint
kocsikáztok.

Azért most, mert most tanulok meg kint járkálni.

Megkérlek, hogy légyszíves és ne üssél el!!!!!

Köszönöm, hogy vigyázol rám!

hátdena...ez jó, nem?:)

2010-07-13T22:15:00.000+02:00

2010-07-13T21:15:00.000+02:00

Nézem én mindig a Forma 1-et. Jó, hát nő vagyok de ez a focivébé meg a forma 1, ezek nagyon a szívem csücskei, különösen mert ezeket mindig együtt nézzük (kivéve most vasárnap, amikor pontosan akkor aludtam el, amikor a kis Vettel defektet kapott, és pontosan akkor ébredtem fel, amikor a modellből lett zseniális sofőr Webber rárázta a pezsgőjét a Hamiltonra meg a Rosbergre...). Mind a ketten erősen a RedBullnak szurkolunk, najó azért Kubicza sem rossz, de végülis a MacLarenek is marhajók, szóval részemről bárki csak Alonso ne, ha értitek mire gondolok:) Ja és nem vagyok Schumacher hasrapottyant híve sem...sőt.
Ez a mostani hétvége talán abban volt különleges, ami azzal a fránya szárnnyal történt. Merthát az a szárny...lehet, hogy egyébként a Webber nem nyert volna ennyire simán. Lehet, hogy egyáltalán nem nyert volna. De jó így, hogy nyert. Tökéletes válasz egy "második számú" pilótától. És most akkor lássuk...hogyan tovább Vettel? Na és hogyan tovább RedBull?

döbbenet...

2010-07-13T20:19:00.004+02:00

Elképesztő, ahogy a híradások kommunikálják, hogy az az apa, aki a hétvégén agyonütötte 10 éves kisfiát, AKÁR 8 év börtönt is kaphat. Ahogy Szilvinek is, nekem is az AKÁR szó bántja különösen a fülemet. Egy ÉDESAPA agyonverte (a nadrágszíjának a csatjával...) a saját édes gyerekét, akinek az édesanyja már nem él- öngyilkos lett. Vajon hogy fordulhat elő, hogy nevelheti valaki úgy a gyermekét, hogy képes legyen olyan iszonyatos pusztító dühöt érezni iránta, hogy az végül a kisgyerek halálához vezessen? Vajon miért nem vagyok képes elhinni, hogy ezt a gyereket most bántották először? és miért nem vagyok képes elfogadni, hogy ezt a kisgyereket a környezetéből nem akarta megmenteni senki? Nem tudom elhinni, hogy semmi nyoma, a viselkedésében semmiféle jele nem volt annak, hogy a gyerek szenved a családjában. Érdekelte bárkit, hogy mit érez ez az anyátlan kisgyerek? Könyörgöm...10 éves volt.Nem egy megátalkodott visszaeső felnőttbűnözőről van szó, hanem egy kisgyerekről...akinek az apja AKÁR 8 évet is kaphat...majd aztán jó magaviselete miatt harmadolva 6 év múlva szabadulhat. NEKI van esélye még a normális életre. A gyereknek már nincs. Neki már csak iszonyatos nehéz áron megszerzett, végleges nyugalma marad. Mindörökre.

Ha...

2010-07-12T23:29:00.002+02:00

...még akkor is, ha talán kissé későinek tűnik az időpontja.
...na és akkor is, amikor a hely is kissé bizarr volt.
...és akkor is, ha valójában nem is kellett volna kimondani.
...és akkor is, ha amit mondott, azt én az első perctől fogva pontosan tudtam.
...és akkor is, ha valójában sosem éreztem dühöt, sokkal inkább csalódottságot.
...és akkor is, ha a csalódottságomat nem tudta teljesen elfedni az ő motivációja.
...akkor is, ha most úgy érzem, hogy fátylat az egészre.

valahogy az van bennem: ezért igazán KÁR volt. És csak reménykedem, hogy erre már rég rájött ő maga is.

az ÉN focilázam:)

2010-07-12T23:19:00.005+02:00

Mivel vége, ezért most már írhatok a focivébéről. Az elsőtől az utolsóig minden meccset megnéztünk, amire csak lehetőségünk volt. Elbuktak olyan csapatok, akiket megsirattam (Argentína), meneteltek olyanok, akiket szívből elkezdtem becsülni (Németország), továbbsunnyogtak olyanok, akiket nagyon ellenszenvesnek találtam (Hollandia), aztán a sok meccs között kezdett kirajzolódni a KEDVENC (ráadásul Andrissal közös kedvenc:D) Uruguay. Ahogy a kis 3,5 milliós ország válogatottja tovább jutott mint a brazilok vagy mint az argentinok, persze nem is beszélve a franciákról és az általam unszimpatizált olaszokkal, szóval ebben a vébében most volt nekem valami nagyon eredeti. Engem még sosem érdekelt ennyire..és így és sosem voltam ennyire lelkes, és sosem drukkoltam még ennyire valakinek, mint most.
És hát most váltam végtelen odaadó és nagy rajongójává ENNEK a pasinak itten balra fent.

Tisztelt újságírók, akik megszavaztátok, hogy ő kapja az aranylabdát, szívemből szóltatok :) És még további kitűnő meccseket, valamint teljesen lehetetlen pozícióból lőtt gólok garmadát kívánom Neked, Diego Forlán:)

Végülis...mégiscsak 40...

2010-07-12T22:17:00.013+02:00

Tulajdonképpen majd egy hete ezen gondolkodom. Mármint azon, hogy mi lehet az, amit az ember lánya a 40. születésnapja margójára-mint valami komoly konklúzióját eddigi életének- tele sziporkákkal és csattanókkal lejegyezhet?
Bevallom őszintén, semmi olyan nem jutott eszembe, amitől és amivel kellőképpen tudnám prezentálni, hogy ennek ellenére húdejólvagyok és hogy semennyire, de még annyira sem érintett meg ez a dátum.
Merthogy de.
Ha ki akarnám részletesen fejteni, akkor biztosan belezavarodnék, ezért inkább csak afféle érzésfoszlányokat vetek erre a virtuális térre..
Azt egészen biztosan kijelenthetem, hogy semmiféle sokk nem ért. Ha valaki kellőképpen felkészült a számok világából, az teljesen biztosan tudja, hogy 39 után a 40 jön ugyebár. Nem érzek semmiféle olyan nyomást, ami abból következne, hogy akkor én most már kifejezetten nem vagyok FIATALkorúnak mondható, nem beszélve arról, hogy tökéletes célpontja vagyok immár a vichynek és egyéb multicégeknek, akik kellőképpen belém sulykolták, hogy a bőrömet ért mindenféle atrocitások, valamint a koromból eredő folyamatos folyadékhiány következtében fellépett petyhüdtség kizárólag a termékeik által nyerhet tökéletes regenerálódást.
Szóval...ezek is következnek immár a koromból- állítólag.
Ámde következik más is. Olyasmi is, amin valóban érdemes volt az utóbbi hetekben elgondolkodnom. Néhány hete úgy hozta a sors, hogy sikerült a két nagymamámat valamiképpen összeterelnem, ez több okból is nagy szó... Egyrészt anyám halála miatt ők hosszú hosszú évekig finoman szólva sem voltak jóbarátnéknak mondhatók, másrészt egyikük 81, másikuk pedig 85 éves.
Figyeltem őket..figyeltem ahogy megtárgyalták a mindennapok dolgait, figyeltem ahogy elmondták a félelmeiket a jelen jövőjével kapcsolatban (ők..80 évesen), figyeltem, ahogy egymásra rálicitálva mesélték, hogy iszonyú, mennyit kellett dolgozni, de azért akkor is...mennyire szép és jó volt az élet, a maga egyszerűségében, a mindennapok gyötrelmeinek hidegen valóságos kínjaival együtt- kompenzálva a mindennapok csodás valóságával : ma is volt mit enni, ma is volt hol dolgozni, a mai nap is baj nélkül eltelt.
40 éves vagyok, vagyis még a felét sem éltem az ő életüknek, s az utóbbi napok, hetek folyamatos dilemmája hozzájuk, a sorsukhoz, az ő életükhöz kötődik- a saját életem viszonylatában.
Vajon...méltó vagyok-e 40 évesnek lenni..vajon megérdemlem-e ezt a kort? Vajon vagyok-e már fele olyan bölcs, mint amilyenek a nagyanyáim? Ezekre a kérdésekre természetesen senkitől nem várok választ, én leszek az, aki elmélkedik rajtuk még egy darabig, aztán persze már többé nem...mint ahogy annyi más dilemma elmúlt, elvándorolt, jelentőségét vesztett az utóbbi időben...és persze lehet, hogy mindez teljesen "normális", s már miért is ne lenne az...
Mennyi mennyi párbeszéd zajlik le úgy a fejemben, kérdésekkel és válaszokkal, hogy valójában egy hang sem hangzik el belőlük, hiszen minek azt, ha úgyis tudom, mi lenne a vége. Mennyi mindent akartam leírni, majd nem tettem, mert amikor megfogalmaztam már annyira de annyira egyszerűnek tűnt, hogy még az energiát sem érte meg, amivel leírtam volna. Na és hány fotószerű kép volt a szemem előtt, amiről azt hittem, hogy meg kellene örökíteni- ámde túl sokszor túl gyorsan viszontláttam szinte teljesen ugyanazt a képet...
Mintha az időnek egyre kevesebb jelentősége lenne. Mintha már egészen más számítana csak. Mintha mindennek egy más síkon, a fejemben a szívemben, a lelkemben lenne valóságos jelentősége. Mintha az ottani mozgásai, mocorgásai számítanának csak...a kimondás, a történés a tárgyiasulás valahogy...áhh, dehát persze ezt biztosan azért mondom, mert már 40 vagyok:)
Szóval visszatérve a nagy dilemmámra...mivel ezen a múlt héten ismét volt alkalmam a mamáimmal lenni, sőt apu mamiját felköszönteni a 85 (nyolcvanöt!!!-ötik) születésnapján, majd anyu mamijával közösen főzőcskézve beszélgetni egy fél délelőtt...szóval nagyon naiv lennék, ha azt merném képzelni, hogy tartok a felénél annak...az övékének. Na nem a háború miatt..talán nem is a gyerekek szülése, nevelése majd eltemetése miatt..talán nem is a fizikai munka mindennapiságában megkérgesedett tenyerei miatt, talán nem is a megélt magány miatt.
Nem hiszem, hogy bizonyos történések miatt..valami egészen más dolog miatt, amit most ezen a múlt héten annyira határozottan éreztem: azon a mindenen áthatoló odaadó végtelen szereteten ami akkor is árad belőlük felém, ha úgy érzem, hogy rossz és undok vagyok. Ahogy a közelükben, a jelenlétükben a széken a lábát lógázó ötéves kislánynak érzem magam még mindig...ahogy elnéző mosollyal tűrik és elnézik ahogy hadonászom és próbálok végtelenül komolynak és okosnak látszani s ahogy eltűrik azt is, amikor szándékosan gonosz vagyok- velük.
Azt hiszem, hogy akkor kezdődik a valóságos felnőttkorom, ha legalább egy kicsit úgy érzem magam a jelenlétükben, mint egy felnőtt. Legalább mint egy minifelnőtt. Legalább, mint aki KÉPES felnőttnek látszani. De vajon...én AKAROK már annak látszani...?

Ennek a fiúnak naggyonjó az orgánuma:)

2010-05-20T17:23:00.006+02:00

2010-05-20T17:12:00.003+02:00

Nem mintha nem történne velem semmi, illetve ne lenne más mondanivalóm, különös tekintettel a lelki viharaimra...de valahogy most minden más...ha érzek valamit, azt megtanultam emészteni...nem gondolom már, hogy ki kell kiabálnom, mert majd az segít a megoldásban, sőt, már azt sem érzem, hogy könnyebb lenne bármi attól, hogy "szétosztom" saját magam és még 1-2 ember között. Valahogy most nincs kedvem ezt tenni. Inkább rágódom, gondolkodom, betelepedem a kádba...engedek gőzölgő forró vizet és emésztek. Teljesen biztos, hogy a dolgok, a történések az érzések képesek 180 fokot fordulni, korábban mindenáron mindenkitől harcosan megvédett gondolatok tollvonással tűnnek el, vétózásuk pedig igen fájdalmas tud lenni..:) Hogy pontosan minek van az emésztési időszaka, azt még nem tudtam pontosan megfogalmazni, de biztos vagyok benne, hogy a dolgok megérnek...maguktól. Ja meg tőlem:)

In memorian Popper Péter- egy ember, akit soha nem felejtek el

2010-04-17T19:04:00.001+02:00

"Együtt kell élni, nem egymásban és nem egymás mellett. Egy kapcsolat nem adhat többet annál, mint hogy a nőt és a férfit egyaránt hozzásegíti rejtett lehetőségeinek kibontakozásához, ahhoz, hogy egyre inkább hiteles, egyre markánsabban önmaga legyen. Két szuverén-ember együttélésének ez az igazi értelme. Az "Én" nem oldódhat fel a "Mi" élményében. De ez a két Én nem is távolodhat el egymástól annyira, hogy a kapcsolat páros magánnyá változzon. Két szabad ember életét gondolatok, élmények; örömök és kínlódások megosztása ötvözi össze. De a megosztás is mérték szerint történjen. Minden embernek joga van ahhoz, hogy lelkében egy kis kamrát megtartson önmagának. Ez csak az övé. Ennek az ajtaját nem kell kinyitni."

"A megbocsátáshoz nem kell hívő embernek lennünk. Csak jó embernek. Ez is sok? Akkor rendes embernek. Aki nem őrizgeti magában az összes rosszat, amit átélt."

Az újra soha be nem következő pillanatokért...

2010-04-14T20:49:00.005+02:00

Ha...ma nem mondom el, hogy megbántottál, mert úgy hiszem, hogy talán nem olyan fontos, vagy pusztán dühből, kicsinyes apró bosszúállásból szorítom össze a számat, azzal ma egészen biztosan lecsippentek egy kicsit annak a lehetőségéből, hogy holnap elmondjam. Ahogy napról napra zsugorodik bennem a szándék, úgy távolítom el magam Tőled, s úgy gátolom meg, hogy megláthasd azt a vérző sebem, amit talán tisztára nyalhatnál. De én csak takargatom, míg be nem heged, s akkor veszem el onnan a leplet, de addigra már...nem gyógyíthatná meg a tekinteted, a kezed, a csókod- annyira mélyre került és olyan nagyra nőtt, hogy csak valami egészen mély katartikus fájdalommal tudnám csak feltárni, hogy ott van, de...addigra Te már ezt egyáltalán nem értenéd, hiszen napokkal, hetekkel ezelőtt tört össze az a pohár, néznél rám kérdőn, Te már el is felejtetted, de legalábbis biztosan nem gondolod hogy én még emlékszem.
Ha...ma nem mondom el, hogy megbántottál, akkor engedem annyira elmérgesedni a tüskét saját magamban, hogy belülről enne meg a láthatatlan méreg, s már csak suttogni tudnám, hogy szükségem van Rád- de eddigre Te már túl messzire sodródnál.

Ha...ma nem mondom el, hogy szeretlek, jobban mint az életemet, hogy az érintéseidért élek és halok, ha azt hiszem, hogy nem fontos, hogy egészen biztosan TUDD, ha engedem formálódás közben elhalni a szavakat...akkor egyre kevésbé lesz fontos az is, hogy én kimondjam, Neked pedig hogy halljad, mert valahogy odébb sodródtunk attól az időtől és helytől, ahol ennek tényleg jelentősége volt.
Ha...pontosan érezzük, hogy a térnek és időnek azon pontján állunk, ahol a szavaknak valódi súlya van, akkor a saját magunk ellen elkövethető legnagyobb bűn a hallgatás. A néma csend, vagy a másra fenntartott időben és helyen elhangzott, a semmivel egyenértékű szavak a szerelem ellen való legkomolyabb vétkek. Így lesz egyetlen apró pillanat alatt a semmiből valami, a VALAMIBŐL pedig semmi...

ezt valaki másnál találtam,de túl tökéletes volt ahhoz, hogy otthagyjam. Köszönöm!

2010-03-09T22:49:00.001+01:00

(...) Életem legfontosabb viselkedési szabályait egytől egyig az óvodában sajátítottam el. Az egyetemen a bölcsesség nem volt különösebb érték, az óvodában azonban annál inkább.
Íme, amit tanultam:
Ossz meg mindent másokkal!
Ne csalj a játékban!
Ne bánts másokat!
Mindent oda tégy vissza, ahonnét elvetted!
Rakj rendet magad után!
Ne vedd el a másét!
Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál!
Evés előtt moss kezet!
Húzd le a vécét!
A frissen sült sütemény és a hideg tej tápláló.
Élj mértékkel! Mindennap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset!
Délutánonként szundíts egyet!
A nagyvilágban óvatosan közlekedj, fogd meg a társad kezét, és ne szakadjatok el egymástól!
Ismerd fel a csodát! Ne feledd a magocskát a műanyag pohárban: a gyökerek lefelé terjeszkednek, a növények felfelé, és senki nem tudja pontosan, mindez hogyan van, de valamennyien hasonlóképpen élünk.
Az aranyhalak, a hörcsögök, a fehér egerek, még a magocska is a műanyag pohárban – mind meghalnak egyszer. Mi is.
És emlékezz ... az első szóra, melyet megtanultál – a legfontosabbikra –: nézd!
Minden fontos dolog bennük foglaltatik. A szeretet és az alapvető higiénia. Az ökológia, a politika, az egyenlőség és az értelmes élet.
Válaszd ki bármelyik pontot, fordítsd le bölcs felnőtt szavakra, és alkalmazd családodra, kormányodra, munkádra, egész életedre – meglátod, bölcsnek és igaznak fogod találni.
Gondold csak el, mennyivel jobb volna a világ, ha összes lakója süteményt és tejet uzsonnázna minden délután három órakor, aztán pedig fogná a plédjét és szunyókálna egy keveset. És milyen jó volna, ha az összes kormány oda tenne vissza mindent, ahonnét elvette, és rendet rakna maga után. És akárhány éves is vagy, még mindig érvényes a szabály: a nagyvilágban fogd meg a társad kezét, és ne szakadjatok el egymástól.

2010-03-01T22:15:00.002+01:00

Hétvégén megjártuk Sopront.Karácsony óta nem voltunk és most igazán jólesett hazamenni. Annak a városnak olyan különleges nyugalma van és a rend példa értékű...számunkra viszont marha vicces amikro az otthoniak előadják, hogy milyen rohadt messze van tőlük a teszkó, de persze ez budapesti mértékegységgel mérve egyszerűen tényleg nagyon közel van.
Ismét meglátogattuk Bencét aki most már 8 hónapos. Andris kezében elaludt:D Vasárnap pedig megetette kistányérból kiskanállal.
Aztán hazafelé a következő beszélgetés: a Bencének lesz testvére? Lesz, mert a lakást úgy vették, hogy 6 éven belül lesz két gyerekük. És fiúnak vagy lánynak kell lennie? Nahát erre basszus nem tudtam mit mondani, igazán....:D

na eeeeeeeeeeeez...és mekkora segge van:DDD

2010-02-20T09:11:00.000+01:00

Macskák...macskák...

2010-02-20T08:20:00.003+01:00

Eperke tanácsára elkezdtem olvasni egy blogot Alfi macska világuralomra tör címmel. Mindig sápitozom, hogy már a világon senkiben nincs egy kis kreativitás és hogy csupa ismétlődő szart lehet olvasni mindenhol (beleértve ezt a sajátomat is), de most respect ennek az eszement "idiótának", aki kitalálta ezt a saját macskája nevében megírt blogot. Lehet, hogy már másnak is volt ez a korszakalkotó ötlete, de ennek a fickónak határozottan még stílusa is van. mégpedig olyan stílusa, amit például én teljesen el tudok képzelni a saját Marci macskám szájába adva. Ezenkívül még arra is jó ez a blog, hogy rá kellett jöjjek, nemcsak az én macskám ekkora tróger, szaladgálnak még más lakásokban is ilyen mocskos bosszúálló szemét dögök, akik közben a végtelenségig lenézik az indoor heréltmacskatápadó gazdájukat, akinek a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban képesek az ágyaikat úgy lehugyoznim, hogy valami rejtélyes módon az összes, de tényleg az ÖSSZES takaró olyan herót büdös legyen, hogy lehetőség szerint mindet ki kelljen mosni, de mondjuk még azonnal. Hogy aztán lehessen éjszaka az egy szál pléd alatt dideregve azon gondolkodni, hogy vajon mi a büdös francnak is kell ez az örökösen nyávogó, haszontalan, követelőző, a világon mindent összeszőröző mocsadék? Valójéban én azt hiszem, hogy azok miatt a piszkosul érzékeny antennái miatt, amivel valamilyen úton módon mindig pontosan érzi, mi van velem. Azért, mert erőszakosan beletelepedik a magánszférámba, amikor neki úgy tartja kedve, amitől egyszerűen muszáj megnyugodni.
Egészen könnybe lábadt a szemem a meghatottságtól...miközben hallom, ahogy szolidan duruzsol a mosógép. A takarómat mossa....

2010-02-19T13:27:00.002+01:00

Még jó, hogy nincs péntek 13- mert még azt képzelném, hogy a jóisten, vagy helyette eljáró személy direkt akar kibaszni velem, hogy a hét vége előtt már megint megnyertem egy jó kis torokgyulladást. Az a legszebb az egészben, hogy ha valamit IGAZÁN rühellek, na az a mézes tea, meg úgy általában a méz bármilyen formában. Na nembaj. Iszom a mézes teámat szorgalmasan, bassza meg a ló. És mivel hétvégén dolgozni kell, ezért nem sokat bánkódom az elszalasztott programjaim miatt sem:)

erőtlen próbálkozások....

2010-02-18T12:01:00.003+01:00

Ma egész álló nap, amióta csak bejöttem, valamiféle Firefox kiegészítővel baszakodom, ami képes messengert kezelni egy oldalsávban. Korántsem mondhatnám, hogy könnyen megy, vért izzadunk, mert az istennek sem akar úgy csinálni ahogy kéne. Az egész móka gyökere az, hogy itt minden efféle alkalmazás le van tiltva, de persze keressük az apró lyukakat hogy ne legyünk korlátozva.
Ha belegondolok, hogy mennyi az óradíjam és ahhoz képest masszív 3 órája ezzel szórakozom, hát mélyen elgondolkodnék, hogy nem érné-e meg megengedni ezt a mókát, mert hogy fél óránál nem msn-eztem volna többet az holtbiztos, de most egy centit sem dolgoztam még.A fejem megint szét akar robbani. Kezdem ezt megszokni. Asszem most már ez a default állapot. Most megint rávettem magam az elipszistrénerezésre, mert a Mackóval arra a következtetésre jutottunk, hogy az orbitális méretű kádunk egyre kisebb. (gyengébbek kedvéért: nem a kád zsugorodik).

2010-02-16T15:50:00.003+01:00

Arra jöttem rá, hogy a blogommal kapcsolatban bulimiás tüneteket mutatok. Blogbulimiám van. Néha egészen meglepő mennyiséget tömök bele egységnyi idő alatt, máskor meg hetekig hónapokig vajúdom a döntést, amikor letolom a képzeletbeli ujjamat és kiokádom ide minden felgyülemlett érzésemet. Szóval korábban meglehet, hogy önkifejeztem itt, de mostanság kifejezetten a szemeteskuka rész van használatban.

2010-02-16T09:14:00.004+01:00

Megdöbbentő felfedezést tettem. Najó, ez kissé bulvárosan hangzott, de tényleg megdöbbentem. Megnyitottam a blogomat és a szemem megakadt ezen az oldalsó "roll"-on itten, ahol az általam okosnak tartott megjegyzések vannak.Úgy döbbentem le, mint aki először látja az 5 labda meséjét.Vajon ha valamikor azt gondoltam, hogy ez az egyik legfontosabb mértékegység az életben, ogy a labdák milyen számban maradnak a föld felett, akkor miért nem tudok így élni? Azért most jöttem be, mert reggel fél 4ig nem aludtam, majd amikor felkeltem 190/110 volt a vérnyomásom. Szóval miért engedem, hogy a munkám ilyen mértékben elhatalmasodjon az egész életem felett és ilyen nyomorúságos, kiszolgáltatott helyzetbe szorítson? És amikor az éjszakai beszélgetés során megkaptam azt a kérdést, hogy : nekem ezek a vágyaim, és mit gondolsz TE? És erre szánalmas módon annyit tudtam kinyökögni, hogy semmiféle tervem, vagy vágyam nincs, egyszerűen azért, mert valahogy megpróbálok túlélni ép ésszel minden napot, de álmodozós sose voltam, most meg aztán végképp nem...
Szóval ezek vannak. Kiégettség, Motiválatlanság.Fénytelen szemek,, színtelen arc, fénytelen silány haj... fáradtság,Fáradtság,FÁRADTSÁG.

Arra jutottam, hogy...

2010-02-15T22:53:00.002+01:00

Úgy szeretnék naavi lenni. Nagyon kérem, hogy senki ne nevessen.. jó? Napersze én már most is túlságosan magas vagyok, de egy naavi az egészen más...az ő 3 métere tud légies és kecses lenni, és az egész mozgása olyan dinamikus, hogy engem teljesen elvarázsol. De persze leginkább a mindenféle szárnyas bigyókon való féktelen száguldozás tetszik nekem, meg az a bigyó, amit az állatok fülében lévő bigyókkal összedugva egy olyan kapcsolat teremthető naavi és "lova" között, amihez semmiféle vezényszavak fel nem érhetnek: érzéseket, szándékokat, közvetítő ideg-fonat. Ha lehetne ilyen ember és ember között...de térjünk vissza a naavikhoz. Akik hihetetlen harmóniában élnek a természettel, az erdővel, a talajjal, az éggel. Akiknél létezik tiszteleten és tekintélyen alapuló hierarchia. Nameg, nem láttam egyetlen kövér naavit sem:) Aki nem csak azt olvassa, amit írok, hanem amit gondolok írás közben, az azért nagyonis érti ezt a nevetséges naaviság utáni vágyat..ugye?:)

ez ma nagyon megtetszett-mondjuk a zenéje nem az én világom:)

2010-02-15T22:51:00.001+01:00

Visszabújtam a földbe,
Mert ez nem az a világ,
Ahol boldogan élhet bárki is,
Arcom legyen inkább
Fekete sár.
Ha valakinek még kellek,
Az úgy is eljön értem,
És felemel a mélyből
A szeretet erejével.
Elvisz majd magával,
Húzza halott lelkemet,
És letöröl rólam mindent,
Ami engem eltemet.
Csókkal mossa le vétkeim,
Végigsimítja arcom,
És nem engedi, hogy megtegyem,
Hogy befejezzem a harcom.

De minden álmom a fénybe húz,
De gyengeségem összezúz.

Csókkal mosd le vétkeim!
Simítsd végig az arcom!
És ne engedd soha, hogy megtegyem,
Hogy befejezem ezt a harcot!
Mondd, hogy túlélünk mi mindent,
És nem lesz több fájdalom,
Mondd, hogy kék ég lesz felettünk,
Nem sáros sírhalom!

Refr.:
Emelj fel a fénybe,
És tiéd leszek örökre!
Szerelmünk mindig fennmarad,
Végtelen időkre.

2010-02-15T22:46:00.002+01:00

Ma aztán adtam az érzésnek. 195/110 és a 158/100 között ingadozom. Egészen fenomenális. Lehet, hogy nem kell semmiféle probléma megoldásán gondolkoznom. A dolog egyszerűen adja magát.

Orwell

2010-02-15T22:30:00.003+01:00

Állatfarm. Az örökkön igaz igazságok. A gyarlóság a gonoszság és az uralkodás szüntelen és megbetegítő vágyása...minden, ami igaz az emberre, az emberiségre évszázadok óta. Milyen kemény szatíra: az emberi viselkedés szánalmas attitűdjeit legtalálóbban akkor lehet ábrázolni, ha a karaktereket állatok játsszák el. S lám valóban. Mi emberek, már nem vagyunk elég jók arra, hogy saját magunkat megfelelően plasztikusan ábrázolhassuk.
De azért bárki, de tényleg bárki, ha szép csendben figyel egy kicsit, akkor szinte minden szereplőt felfedezhet a saját "emberi" környezetében...

Bones

2010-02-15T22:17:00.005+01:00

Érdekes egy sorozatfüggő vagyok én. A tv-ben nem tudom kivárni a hetente megérkező részeket, de ha letöltök valamit, akkor gyakorlatilag addig nézem, amíg van mit. Képes vagyok 18 részt megnézni két nap alatt (könyörgöm, senki ne számolja ki, hogy az hány óra). Ez a Bones (gyengébben kedvéért a dr Csont) teljesen rabul ejtett. Több oka is van ennek. Az egyik, hogy imádom az ilyen nagyon okos embereket, akik ebben szerepelnek. Az Agyasok, így hívják őket, na és csupa olyan dologhoz értenek, ami számomra annyira nem tartozik az érthető, tanulható kategóriba, valamiféle varázslattal vetekszik. Na és a másik pedig az, hogy ebben kifejezetten undorító hullák vannak, amit én soha nem bírtam megnézni semmiféle filmben sem, de itt, mint valami tudományos kísérlet részeit, el bírom fogadni. Pedig aztán volt háztartási lúgban kádban feloldottól a mezőn kibelezve megtaláltig mindenféle. És számtalan sok esetben pedig semmi más nincs belőle csak a puszta csont.
Talán azért kedvelem ennyire ezt a sorozatot, mert van benne egy pasi meg egy nő, akik egymás komplementerei. Ám meglepő módon fordított a szereposztás. A nő szinte mindenféle komolyabb érzelmeknek híján van, a dolgokat amolyan kis keményfejű analizálóként a puszta tények alapján vizsgálgatja, ám a pasi intuícióval, mindenféle érzelmi töltettel néz a dolgok elébe.
Ezen mindig elgondolkodom, amikor nézem, hogy vajon mi történne a világgal, ha egyszer csak tényleg ennyire durván megfordulnának a szerepek. Bár lehet, hogy ez a folyamat már réges régen elkezdődött....

mindenféle terheim

2010-02-15T21:42:00.013+01:00

Lassan öt napja szinte folyamatosan fáj a fejem. Persze lehet mindenféle biokémiai magyarázata..a front a satöbbi, de pontosan tudom, hogy nem azért van. Ezek a dolgok akkor tudnak ennyire megtelepedni, ha van megfelelő táptalaj, nálam pedig most van. Kőkeményen hasogatja a fejem, ez az igazi szenvedős migrénes...ami olyan, hogy bármikor sírva tudnék fakadni tőle. Na meg sokminden mástól is. Az utóbbi hetek, vagy tán hónapok szépen fokozatosan építettek lefelé mentálisan. A fizikai állapotomról meg persze nem is beszélve:) Pontosan tudom, hogy a passzivitás öngerjesztő, minél inkább nincs valamihez kedvem ma, annál kevésbé lesz holnap és így tovább...de újabban én szinte folyamatosan fáradt vagyok. Rosszkedvem további táplálója még a napfény- nélküliség. Az állandó szürke vastag, sötét felhővel örökösen borított ég. A csapadék, a hó a fagy...ez az állandó hideg, illetve a levegőtlen lakásmeleg is teljesen kikészít. Nincs olyan nap, hogy ne lenne 6-8 órán át eldugulva az orrom.
Kezdek hinni a talpmasszőr leányzónak aki sosem mászik bele a magánszférámba- azt hiszem megfelelően közvetítem, hogy arról beszélünk amiről akarok- de két kérdést feltett a múlt héten. Az egyik, hogy megfelelően ki tudom-e fejezni, illetve célba tudom-e juttatni az érzelmeimet a párkapcsolatomban- merthogy tudja rólam, hogy amióta hozzá járok, azóta szinte folyamatosan el van dugulva az orrom. Persze azonnal rávágtam, hogy igen, persze. Aztán elhallgattam és gondolkodtam pár percet. A kérdés nem az volt, hogy én megfelelően ki tudom-e fejezni, hanem hogy az eljut-e a megfelelő személyhez..? Revidiálnom kellett az álláspontom. Nem..nem tudom úgy kifejezni, hogy az megfelelően célba érjen. Emiatt igenis lehet, hogy "dugulás" van, mert nem tud szabadon járni kelni a levegő...
A másik kérdése arra irányult, hogy az utóbbi időben előfordult-e, hogy istenigazából tele tudtam szívni a tüdőmet levegővel. Azzal a jóleső érzéssel, amikor kitölti belülről a mellkasod és egy, lendületes levegővétellel telik meg...tudod, nem azzal a kapkodós, fuldoklóssal, amikor mint a partra vetett hal...
Nem. Jó ideje nem tudtam. Pontosan tudom, hogy ez mit jelent.Nyilván le kell vonnom a megfelelő konzekvenciákat, ahogy le is fogom.
A harmadik óvatos megjegyzés arra vonatkozott, hogy 3 hónapja ismerjük egymást, sőt inkább már 4...de még soha nem mentem oda úgy, hogy egészséges voltam. Szinte folyamatosan taknyozom. Szünet nélkül. Az állandó stressz teljesen leépítette az immunrendszerem. Nincs bennem elég erő, hogy azt akarjam, hogy ne legyek beteg.És vajon most merre tovább...?

2010-01-26T22:19:00.002+01:00

Megtaláltam valamit a Vaterán. A nagymamám egyik kedvenc könyvét, ami az én kedvenc könyveim egyike is. B.S. Adrich: És lámpát adott kezembe az úr c. könyve. És tudjátok mit? Amikor meghallottam a 85 éves nagyanyám hangját, mikor elmondtam neki h. megszereztem a könyvet, akkor úgy éreztem, hogy én vagyok a nagy király, aki mindent képes elérni és amúgy is szarik mindenre. Mert semmi a világon nem fontosabb MOST csak az ő öröme. Na és az, amilyen hihetetlen mélységesen mély szeretettel szeretem Őt. Mindegy, hogy látszik vagy sem. ÉRZEM..és ÉRZI.

hmm

2010-01-26T22:15:00.003+01:00

Sz. szerint időnként egyszerűen szükséges, hogy akik nagyon szeretik egymást, azok úgy bántsák a másikat, hogy az képletesen, de akár fizikailag is vinnyogjon és fetrengjen valamint üvöltsön a fájdalomtól. Szerintem Sz. nagyon bölcs volt amikor ezt a mondatot kimondta.Amit mondott az egy tény. Ez ilyen muszájdolog a nemtudommiből kifolyólag. De ami biztos: úgy tud fájni ez a muszájdolog, mint a vakbélgyulladás, de még annál is ezerszer jobban. És..végülis tökmindegy, hogy a bántás melyik felén állunk. Aki kapja, vagy aki adja felén...

tátiitá

2010-01-26T21:29:00.003+01:00

Huhh...minden, vagyis sok minden annyira banálisnak tűnik így utólag ..a visszaolvasás időnként kiábrándító lehet. Esetemben kifejezetten az. valahogy annyi mindenféle dolog betompul, teljesen jelentőségét veszti, oly sokféle érzés, emlék, vagy pusztán egy villanás...azt sem mondhatom, hogy más dolgok léptek a helyükbe, mások lettek fontosak, ó nem...talán a definíció más. Fontos- nem fontos- lényeges- nem lényeges. Már nem lényeges a pánikbetegség, s a depresszió sem- lám, pedig vannak, eszükbe sem jut elmúlni, de teljesen más úgy nézni rá, ahogy ezt most látom : távolról, felülről, felületesen, bambán...pánikolni természetes, a depresszió pedig nem más, mint a mindennapi érzelmi és stressz-töltet által kiváltott természetes érzelmi reakció. Hintázni néha kellemes, oldja a feszültséget- aki bipoláris, ezt teszi. Jó ideje én is hintázom. Reménykedem, hogy sosem fordulok át...Szóval erről ennyi mindent írni = azzal az úttal, ami alatt megértem és belátom, hogy bármennyit kapálózom, ez az életem része marad. Nem érdemel több szót.

Ma olvastam, hogy akinek 41-nél nagyobb a lába, annak maximum 1% esélye van a császármetszéssel való szülésre. Ennek nagyon örülök...soha semmi pozitív nem volt abban, hogy a lábam 42-es (maximum, hogy így, 183 centisen sosem buktam orra..), de most nagyon lelkes lettem hirtelen. Végülis így, hogy majd 40 vagyok, már nagyon klevés pozitívumot látok a terhességben. Puszta rizikófaktor az egész. De lám...mindenki számára van remény: mivel a lábam óriási, így talán a hasamat nem kell felmetszeni: vivát!

Aztán azt is olvastam, hogy valójában félre vagyok tájékoztatva és minden, amit a fogyókúráról hittem, merő tévedés. Mert az egész pusztán egy jól kitalált szuggesztív MLM-es (de lehetne akár szcientológus) motivációs tréningen múlik, s ettől kezdve majd el fogom hinni, hogy képes vagyok mindarra, amire nem vagyok persze...Miért hiszik egyesek, hogy feltétlenül ki kell mosni az agyamat? Azért nem fogyok le, mert ebben a pillanatban mentálisan túl gyenge vagyok ehhez a mutatványhoz. Ennyi...majd merítek erőt valamiből...ennyi... hogy mikor és hogy? kabbebazdmeg. Akkor és úgy, ahogy annak annak majd lennie kell. Nem ma...nem holnap. Ma a félelem napja van.

Hát igen..dolgok változnak, dolgok meg nem. még mindig félős vagyok:) Hogy mitől félek? nem is tudom...a levegő, a szennyezés a tiszta lelkek áramlásában, a zaj, a por, a piszok...minden, ami megzavarja azt, hogy az angyalok tudjanak jönni és menni...zavartalanul a fejemtől a szívemig- ugyanis szükségem van rájuk...

Ma még valami mást is láttam. Dr Bones. Hehe..sorozatfüggőség rulezz...Mit mondhat valaki a szerelemének akkor, ha az egy mérges gáztól és tüdővizenyőt kap? Olyankor vajon végre...elhangzik az a mondat, hogy MINDENNEL együtt szeretlek...? Nem azért, és annak ellenére...hanem mindennel együtt, mert TE TE vagy...és mert jobb lett tőled az életem- még akkor is, ha ezzel párhuzamosan néha minden olyannak tűnik, mint a háborgó tenger.

Ezekért a mindennapi halálokért élünk. Mindenki, aki érez, aki túl sokat érez, pontosan tudja mit áldoz be minden nap...miféle hajóba fogja be vitorláját, amitől az olyan őrült száguldásba kezd, hogy szédülünk szédülünk és szédülünk. És mégis...kell ez minden nap. Kellenek a könnyes szemek, a kétségbeesett ölelések, a sírás...a fájás...minden kell, mert ha mindez nincs, akkor nem lehetünk biztosak benne, hogy élünk, hogy érdemes élnünk és hogy ma is érdemes volt felkelni azért az egyetlen és TÉNYLEG az egyetlen félmosolyért..

ez meg még mindig tetszik...

2009-08-16T22:25:00.001+02:00

2009-08-16T22:08:00.002+02:00

Egyik kismaszatka (Tádé) elköltözött tőlünk. Furcsa az egész..a kicsik olyan érdekesen viselkednek. Vagyis Nokedli az anyjával van egyfolytában, szinte belebújik a fenekébe (biztos érzi, hogy neki is más gazdája kell, hogy legyen majd valamikor), de olyan érdekes kisajátítást végez, mert most mind a ketten bántják a Töpszlit, aki emiatt sokat sír. Mindennek tetejébe teljesen ki is van közösítve, egyedül lapít a fatörzsben, miközben a tesója meg az anyja hol a görényhálóban, hol a ház tetején...Ma többször is kjivettem, de nem sokat tehetek érte:S
Ezek a kicsi állatok olyan érzelmi életet élnek, ami néha egészen bámulatba ejtő. Jövő héten végre megjön az óriási ketrecük és akkor sokkal nagyobb helyen ugrándozhatnak. Talán a kedvük is sokkal jobb lesz majd akkor.

egy születésnap margójára

2009-08-16T21:43:00.003+02:00

Mivel az idén 39 éves lettem, ezért egynéhány születésnap már van a hátam mögött...néha úgy érzem hogy jóval több, mint amit a számok mondanak, megint máskor, ha gyerekként szappanbuborékot fújok, akkor egészen mást érzek...
Az idei születésnapom különösen érdekes volt, mert Sopronban voltunk, méghozzá Mackó szüleivel, akiknek sikerült tök jó áron bérelni szobát, emiatt a hétvége részben családozással részben pedig jövésmenéssel telt. Nagyon szeretek otthon lenni. Még ha nem is minden tökéletes, mert van olyan ember, akit legszívesebben .... de a másik fele meg annyira jólesik nekem, valahogy fel tud tölteni amit otthon összeszedek, beleértve a temetőt is...a gyökereim erősen ott vannak.
Ennek a születésnapnak azonban volt egy időben messzebb kinyúló ága, amire a legmerészebb álmaimban sem számítottam.
Nem az ajándék maga, a TÁRGY, illetve amit megtestesít volt az igazán értékes benne, hanem az a szervezkedés, az a titkolózás, az az ügyeskedés, ahogy ez a birtokomba került.
Szóval én nagyon nagyon szeretem a Depeche Mode zenekart és el is mentünk az idén a Puskásba a szabad téri koncertjükre. Megjegyzem orbitálisan szarrá áztunk és utána paccsogtunk egy hatalmas kerülővel vissza a kocsihoz, majd egy izmos óra múlva pedig haza, de nekem ez megint felejthetetlen élmény volt. Szerintem Mackónak is, aki nem ekkora Depeche rajongó mint én, de azért egy igazi koncert hangulata- ha a zene ott jó- mindenkit rabul ejt, s úgy láttam, hogy ő is jól érezte magát. Meg hát ami a lényeg- együtt voltunk és ettől még akár a szarabb is jobb lehetett volna-de ez korántsem volt szar.
Namost a születésnapom után 2 héttel a szüleihez mentünk itthonról és voltak bizonyos JELEK, hogy valami VAN, de én ezeket nem vettem észre..legalábbis akkor semmi jelentőséget nem tanusítottam a dolgoknak, ámdfe mint kéősbb kiderült, mindennek volt valami...
Miután benyakaltunk egy fél üveg mézesvilmost, akkor tettem egy olyan kisejelentést a beszélgetés közben, hogy "hát pedig a DaveGahan aláírásáért én akármit megadnék", amikoris a szobában jelenlévő egyéb személyek felröhögtek de nekem még ez sem tűnt fel...aztán akkor fel lettem szólítva, hogy hozzam el az asztalról a táskám (még mindig semmi), majd hogy tegyem vissza( még ekkoris semmi), aztán arra kaptam utasítást, hogy nézzek már körül azon az asztalon....naésakkor megláttam ott egy CD-t, amiről közelebbről tisztán látszott, hogy a Depeche legújabb lemeze az. Aztán látszott, hogy a kis tracklist-es füzetecske KÍVÜL van a borítón...de belül is van egy belőle. Aztán egészen közelről látszott, hogy egy matricával sorszámozva van és van rajta 3 db aláírás.
Szóval...én megtettem azt a szívességet, hogy kimondtam ezt a piszkosul ütős mondatot ott, abban a helyzetben...ő pedig megtette nekem azt a szívességet, hogy a születésnapomra szerzett egy sorszámozott, dedikált Depeche lemezt...
Vajon meg lehet ezt úgy igazán köszönni? Nem hiszem, hogy annak arányában lehetséges ez, mint amennyire lélegzet-elállító hihetetlen örömöt okozott. De úgysem a köszönetért tette. Egészen más miatt..

2009-08-16T21:41:00.000+02:00

Talán nem is úgy van ahogy mi emberek elképzeljük,hogy a jó, a szép a szeretet hatalmas, a rossz pedig elbújva félve les fészkéből.Nem...A jóisten és az ő szeretete egy pici láng, a gonosz pedig tengernyi,tengernyi tud lenni, és ez a pici láng ránk emberekre van bízva,hogy őrizzük,adjuk át egymásnak,hogy soha ki ne hunyjon a szívekben,mert amíg ő van,csak addig vagyunk mi is.......

Babaöröm

2009-08-16T21:21:00.003+02:00

A családban az történt, hogy unokahúgoméknak megszületett a kisfia Bence. Bencét mindenki nagyon várta már, főképp gondolom az anyja, mivel a terhessége végén iszonyat meleg volt. Fájós derék, dagadt láb...stb...csupa nagyon kellemes dolog. Belül meg mocorgott a manócska és egyszercsak kibújt végre. Amikor hazamentünk akkor meglátogattuk, illetve séta közben megtekintettük őfelségét. Bence eléggé nagy baba és különösen érdeklődő természettel van megáldva. Valami fura hangot ad, ami nem sírás, sokkal inkább nyávogás...olyan méltatlankodó hangok jönnek ki belőle amikor valami nem az elképzelései szerint történik.
Milyen érdekes ez...alig bújt ki a mamájából és máris körülötte zajlik minden. Saját akarata van és ennek hangot is ad.
Régen azt tartották, hogy amikor egy baba megszületik, akkor valahol a világban valakinek kihúny az élete lángja...ami addig pislákol, az egy finom fuvallattal a végéhez ér. Az új élet kiszorítja a régit. Frissesség, új akarat, új energiák költöznek vele a Földre. Új esély, hogy szebb és jobb lesz a világ, hogy születik egy új nagyszerű könyv, hogy feltalál valaki valami nélkülözhetetlent, hogy utánozhatatlan sport, vagy művészi teljesítményt hajt végre a jövevény.
De az is lehet...egyszerűen az is lehet, hogy nem lesz semmivel okosabb, szebb, jobb mint bárki más, egyszerűen az is lehet, hogy "csak" szerető gyermeke lesz a szüleinek, hogy átlagos szorgalmas tanulója az osztálynak, jó gazdija egy kicsi ficánkoló kutyusnak, hogy hű és szenvedélyes szerelme egy lánynak, aki nap mint nap végigsimíytja a fotóját...szóval EMBER lesz, aki szeret, gyűlöl,tanul,dolgozik, eszik és iszik, önfeledten pancsol a Balatonban és ámulva nézi a hullócsillagokat...
Mindenki nagyszerű a maga nemében, s ez a kis jövevény már az érkezésével annyi szeretetet szabadított a világra, hogy már most tett valami nagyon fontosat.
Szóval...kicsi Kalmár Bence, azt kívánom, hogy : Spricceld le a szüleidet, ha fürdetnek, kenj spenótot mindenhová ahová elérsz, tépd ki az első maci lábát, hogy anya visszavarrhassa titokban, legyen sáros a mancsocskád az ovi homokozójában, rágd a cerkád végét, amikor gyakorlod az A betűt, bámulj ki az ablakon, ha besüt a nap és ez jobban érdekel mint a földrajzlecke...majd bámult az előtted ülő Andi gyönyörű haját, ha ez jobban érdekel, mint az érettségi tételek, érezd mindig, hogy mi az igazán jó Neked, s tedd is azt...szóval légy nagyon
boldog ezen a világon!

2009-08-16T21:16:00.002+02:00

De régen is...mindig újra kell tanulnom, amikor rászánom magam...jó tömény 2,5 hónap volt ismét.
Persze nagyon meleg az idei nyár,és rohadt sok a munka. Elmondhatatlanul hiányzik a pihenés, vágyom víz közelségére, napozásra fürdésre, mindenre ami nem adatott még meg. Úgy érzem, hogy energiaügyileg nemigen van tovább, persze ennek nagyon egyszerű objektív okai is vannak. Jövő héten végre lesz egy kis pihenés, s mivel tegnap és ma is bementem kicsit tudtam előre dolgozni. Bár már ha minden irányba csinálnám, néha akkor sem lenne elég...de panaszkodni nem akarok. Ez van.

2009-07-25T16:40:00.001+02:00

Szerény véleményem szerint a plagizálás luxusát csak az engedheti meg magának, akinek a saját gondolatai is képesek megszólaltatni egy pár kisebb-nagyobb harangot...

2009-05-21T22:52:00.000+02:00

Van egy régi legenda, amely szerint egy fehér és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a fehér angyal azt mondja, hogy "úgy legyen". És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy ámen. Ha viszont valaki rosszul állítja be magát, szomorú, keserű, akkor a fekete angyal mondja azt, hogy "úgy legyen". És a fehér angyal köteles rámondani azt, hogy ámen. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a hívő, az optimista, a jóra készülő emberek dolgai általában jobban sikerülnek, mint a keserű, pesszimista és rosszat váró emberekéi. Ez nagyon szép legenda, amely megmaradt bennem. Vigyázni kell, hogy mikor száll el fölöttünk a két angyal. Csakugyan hiszek abban, hogy az egyik legfontosabb dolog a bizalom. (Popper Péter)

2009-05-06T23:51:00.004+02:00

Nem annyira régen beszéltem az apukámmal az msn-ben. Szoktunk ilyet, bár sok értelmét néha nem látom, mivel teljesen alapfokon képes csak a gépen írni...egy mondat néha egy félóráig is eltart.
Nemrég elmondta, hogy neki azért kell ez az msn téma, mert fontos, hogy lássa, hogy be vagyok jelentkezve (akkor ugyanis élek, a fóbiái egyik fontos eleme az autóbalesetben elhunyásom), a másik fontos pedig az, hogy ki szoktam írni mindenféle üzeneteket pl:Mókuska melózik, betegvagyok, fáj a fejem, vagy nemes egyszerűséggel azt, hogy a faszkivan.
Azt mondja, hogy ez neki fontos adattartalom, mert egy kicsit átérzi a lelkiállapotom, illetve tudja, hogy pl. telefonon mikor nem érdemes engem egyáltalán felhívni.
Néha egészen semmiségekről beszélünk...milyen az idő itt vagy ott...néha pedig az újabban felébredt anyagias fellobbanásaival traktál, hogy a ház fűtésrendszerének a felújítása mennyire lesz majd neki megterhelő, ha a lakóknak szokásává válik hogy felakasztják magukat, mint az egyik földszinti alkesz a múlt héten (mer most már azt is tudom, hogy helyette a többi lako fizeti vissza a hitelt).
Talán egy hete az egyik ilyen heccelődés folyamán közöltem, hogy az idén már 59 éves volt. (én meg 39 vagyok, pont 20 év van köztünk).
Látom hogy ír...
Aztán megjelennek a sorok:
hát tudod kislányom az a nagy büdös helyzet, hogy ennek az 59-nek az első 10 és az utolsó 3 évét merem csak bátran felvállalni.
Nem is tudom mit éreztem. Nem akartam vígasztalgatni. Sem jópofizgatni. Túl sok minden van, ami a köztes 46 évben történt, amit lehet, hogy soha nem leszek képes megemészteni. Én szeretem most őt nagyon, a mostani énjét, aki mindent megtenne értem, akinek könnyek lesznek a szemében amikor meglát, de nem felejtek. Nem hiszem, hogy az lenne a megoldás, hogy azt mondjam: minden el van rendezve, ha még nem érzem úgy.
Annyit válaszoltam csak: tudod ezen, ami megtörtént már kár bánkódni, ahogy változtatni is lehetetlen rajta.
Jó sommás meglátás...mondja ő.
De igaz...mondom én..
Sajnos így van, mondja ő.
Valahogy több szóra nem volt szükség. Nem is lesz egy darabig...mind a ketten pontosan tudjuk mit akart mondani a másik. Talán eljön az az idő, amikor ki lehet beszélni mindent, amikor egyszercsak megkönnyebbülünk mind a ketten. Talán. S ha ez megtörténik, akkor lekerül egy komoly zsák. Róla is, rólam is. Nem a megbocsájtásban hiszek...az nekem nem elég. Abban hiszek, hogy képesek leszünk lefejteni és kipakolni a zsákot közösen mind a kettőnk válláról. Aztán amikor már üres lesz, szélnek lehet ereszteni. S érzem...már most is sokkal sokkal könnyebb, mint valaha...