Mindig történik valami,amitől okosabb leszek, meg persze ismét egy lépcsőfok saját magam megismeréséhez. Akkor is ha kőkemény "kudarc". Bár a szeretteim, a legeslegközelebbi szeretteim mindketten azt mondták, hogy örüljek neki, hogy kiderült, s hogy másodszor már nem mentem el, de persze én bőgtem mint a záporeső, de leginkább már azért, mert tisztában voltam vele, hogy rosszul döntöttem.
Nem akarok rébuszokban beszélni, két hónapja jelentkeztem pszichodráma tanfolyamra. A dráma vonzott, tisztában voltam vele, hogy kábé mivel jár majd, szorongtam is persze...nem azért, mert kiadom magam, hanem azért, mert szerintem így természetes.
Aztán az első alkalom-furcsa volt kicsit. Talán a sok váratlan feladat, a mozgások, a kontaktusok. Ránézni, hozzáérni, beszélni hozzá, aztán hallgatni, amikor azt kell.
Hazamentem és éreztem, hogy valami történt odabent, de sokféle volt az érzés, nem tudtam pontosan, hogy mit érzek. Képtelen voltam beszélni róla. Talán belül saját magamnak komoly nehézségeim voltak a dolgok helyretételében, csak talán nem éreztem még, miért is.
Aztán tegnap reggel...felkeltem éjjel háromszor és a wc-n minden alkalommal szabályosan szorongtam a másnapi program miatt.
Aztán reggel...reggeli, kávé. Itt ültem az ágyon, aztán ahogy közeledett az idő elkezdtem bőgni, bementem a másik szobába ahol aludt a Nyuszi és néztem ahogy alszik és rájöttem, hogy képtelen vagyok elmenni egész napra, s ha egyenként azokra az emberekre gondolok akik ott lesznek akkor viszolygok és képtelen vagyok elindulni.
A mami tudta. Vagyis tudta, hogy valami baj van, megérezte, megálmodta, így szerintem különösebben nem lepődött meg...a Nyuszi meg végképp nem.
Már csak azt nem értem, ha nekik annyira nyilvánvaló volt, hogy nekem tökre nem fog menni ez a reggel 10-től este 6-ig egész vasárnap...akkor nekem miért nem?
Azt mondtam, hogy nem baj, tökjó így, idejében kiderült, stb stb...valójában viszont egyáltalán nincs rendben a dolog. Azt megértem, hogy megpróbálom, de ismernem kellene a korlátaimat. Legalábbis minimálisan...
Aztán a tegnapi napom ettők az egésztől eltekintve nagyon jó volt. Pont.Mackófarmrulezz:)
Nem akarok rébuszokban beszélni, két hónapja jelentkeztem pszichodráma tanfolyamra. A dráma vonzott, tisztában voltam vele, hogy kábé mivel jár majd, szorongtam is persze...nem azért, mert kiadom magam, hanem azért, mert szerintem így természetes.
Aztán az első alkalom-furcsa volt kicsit. Talán a sok váratlan feladat, a mozgások, a kontaktusok. Ránézni, hozzáérni, beszélni hozzá, aztán hallgatni, amikor azt kell.
Hazamentem és éreztem, hogy valami történt odabent, de sokféle volt az érzés, nem tudtam pontosan, hogy mit érzek. Képtelen voltam beszélni róla. Talán belül saját magamnak komoly nehézségeim voltak a dolgok helyretételében, csak talán nem éreztem még, miért is.
Aztán tegnap reggel...felkeltem éjjel háromszor és a wc-n minden alkalommal szabályosan szorongtam a másnapi program miatt.
Aztán reggel...reggeli, kávé. Itt ültem az ágyon, aztán ahogy közeledett az idő elkezdtem bőgni, bementem a másik szobába ahol aludt a Nyuszi és néztem ahogy alszik és rájöttem, hogy képtelen vagyok elmenni egész napra, s ha egyenként azokra az emberekre gondolok akik ott lesznek akkor viszolygok és képtelen vagyok elindulni.
A mami tudta. Vagyis tudta, hogy valami baj van, megérezte, megálmodta, így szerintem különösebben nem lepődött meg...a Nyuszi meg végképp nem.
Már csak azt nem értem, ha nekik annyira nyilvánvaló volt, hogy nekem tökre nem fog menni ez a reggel 10-től este 6-ig egész vasárnap...akkor nekem miért nem?
Azt mondtam, hogy nem baj, tökjó így, idejében kiderült, stb stb...valójában viszont egyáltalán nincs rendben a dolog. Azt megértem, hogy megpróbálom, de ismernem kellene a korlátaimat. Legalábbis minimálisan...
Aztán a tegnapi napom ettők az egésztől eltekintve nagyon jó volt. Pont.Mackófarmrulezz:)
