:(

Olvasok egy blogot, gyakorlatilag évek óta. Korábban személyesen érintett voltam, többször szó esett rólam is benne, aztán a "kötelék" megszakadt- bár igazán szoros kötelék soha nem is volt.

Az okok talán teljesen lényegtelenek, talán pedig nincsenek is OKOK. Történt ahogy történt.

A blogoló lelkivilága meglehetősen zaklatott-nagyon gyakran. Hektikus természete, állandó

megfelelni vágyása(ennek ellenkezője hangoztatása mellett), esendősége, éles esze, érzékenysége szinte minden cenzúra nélkül jelent meg nap mint nap..impulzivitása néha még számomra is érthetetlen volt, pedig aztán....
Egy ideje nagyon komoly érzelmek is teret nyertek. Hétről hétre egyre jobban bontakozott ki egy szerelem, minden nyűgével és fájdalmával,minden inspirációjával a szerelem minden melegségével.
Komolyan hittem, hogy talál nyugalomra lel végre. Hogy ő most olyan, aki betölti a teret és leköti a szabadgyököket...hogy szellemileg és testileg is megfelelő PARTNER.
Aztán néhány napja nagyon más irányt vett a történet.
Olvastam s amikor a végkifejlethez érkezett, akkor megsirattam.
Sajnálom, hogy ez most nem AZ volt, akit igazán megérdemelne már. Sajnálom, hogy megint valaki, akire valójában nem felnézni kell, hanem lenézni. Nem tudok szólni neki, de kikívánkozik belőlem, hogy ha tudnék...segítenék. Bár pontosan tudom, hogy egyáltalán nem segítség, amire vágyna…

nemoké

Naná, hogy nemoké. És nem a szarrá bőgött szemeim miatt, sem a szétrepedni akaró fejem miatt. Az nem érdekes, sőt megszokott. Nem az a nemoké, hanem az, hogy valami nemjó fészkelte belém magát.
Azért, mert amiket a fejemhez kaptam, az igaz. A reakcióról a viselkedésről, arról, ahogy képtelen vagyok rendezni őket. Nyomoroncnak tartom magam. Mondhatni: önsajnálat, mártíromság.
Definiálhatjuk úgy is. Meg máshogy is. Egyet biztosan tudok: ha veszíteni fogok, ha tényleg képtelen leszek bizonyos helyzeteket megoldani, "normálisan" viselkedni, akkor minden elveszik. S ezzel zavarodottságom és az összesféle személyiség és viselkedészavarom eléri amin munkálkodik.
Hónapok óta jól voltam, azt hittem, hogy most már nem jön vissza a megszokott formában ez az egész, de sajnos most itt van. Kezdve a gejzírszerű fuldoklásos sírásrohammal,folytatva a logikus gondolkodás teljes hiányával,megfejelve egy jó nagy adag kétségbeeséssel.
És mélységgel. Kétségbeejtő mélységgel.

rendezkedés

Ma meg rámolás volt...kábé este 7-től mostanáig. Mert úgy 5perce fejeztük be a vacsorázást, amit 10 perccel a takarítás után ettünk meg.
Hullafáradt vagyok, de minősíthetetlen mennyiségű szemetet dobott ki a Nyuszi, én meg irdatlan mennyiségű ruhát pakoltam el, hogy valakinek odaadjam. Körülbelül két hatalmas zsák...Mindenesetre most van hely a gardróbban, rend van a szekrényekben és jó nagy kosz a lakásban, mert így éjjel fél egykor arra már nem jutott az energiából.
Délelőtt megjártam az Ikeát, aztán átvitt értelemben is megjártam, mert sajnos a függöny helyetti árnyékolóból sikerült keskenyebbet vennem, mint kellett volna, így holnap megint mehetek.
Nem látszott az Ikeán a recesszió...délelőtt nem lehetett bemenni a parkolóba, mert teljesen tele volt, aztán kifelé 25 pénztár volt nyitva, mindegyiknél 10 méteres sor.
Megvettem a jó kis ágy alatti dobozokat, amibe életemben először elpakoltam a nyári ruhákat.
Sose volt ez szokásom korábban. De így most van HELY.

A délelőtti rossz hír még most is erősen hatással van rám. Próbálok figyelni, és jó sok szeretetet adni...annyit, amennyit csak bírok. De nyilván tudom-ez most nem elég.

hm..

30-40 oldalt olvastam el eddig Koncz Orsolya-Hullámvasút című könyvéből. Túl kevés ahhoz, hogy megtudjam, vajon mi lesz a végkifejlet-már ha lesz- de túl sok ahhoz, hogy érdekesnek találjam. Valahogy a depresszióról szóló könyvek mindegyike- függetlenül a stílustól- túlságosan egysíkú nekem. De ez nem azt jelenti, hogy unalmasak, sőt...a maga módján mind más, hanem egyikben sem találok semmi újat. Sőt, most már semmiféle katarzist sem érzek. Nincs benne semmi olyan,amit eddig ne éreztem volna. Semmi olyan, amit ne próbáltam volna már ezerszer elmagyarázni valakinek, s semmi olyan, amiről azt érezném hogy NA, majd ez talán rajtam is segít. De ennek lehet az oka az is, hogy már nem hiszem azt, hogy segítségre szorulok. Ilyen vagyok, s ilyenségemet próbálom megélni amennyire lehetséges. Beleértve a hibbantságot, a fájdalmat, az önkínzást, a mások kínzását, aztán a "hullámvasút" tetején azt, amivel boldog leszek, illetve boldoggá teszem akit az előző felvonásban megkínoztam.
Jó ideje abban a hitben vagyok, hogy érzelmi hiperkatívitásomat a mániás depresszió okozza. Merthát ezt mondta több okos pszichológus, meg én is ennek szellemében végeztem ásatásokat a netes és az írott irodalomban...s oda "skatulyáztam" be saját magam.
Valójában azt nem tudom, hogy erre miért volt szükségem, de elfogadom- egyszerűen tudni akartam melyik polcon ülök. Ettől nem könnyebb és nem is nehezebb, talán kicsit "rendezettebb".
Aztán ez a könyv...egyszercsak MÉGIS mondott valami nagyon érdekeset. Definiálta az állapotomat. Szóval a mániás depresszió (már ha van...) az csak kőkemény következmény.
A tényleges diagnózis itt van. Tényszerűen, egyszerűen, lényegretörően és hihetetlenül találóan:

Személyiségzavarok - A borderline személyiségzavar

A borderline (Borderline Personality Disorder) személyiségzavar valószínűleg a korai gyermekkorban gyökerezik: valamilyen súlyos veszteség, a szülő-figurával való mélységesen instabil kapcsolat, gyerekkori trauma, bántalmazás vagy nélkülözés okozhatja. A borderline diagnózist kapó betegek több mint felét súlyosan bántalmazták vagy szexuálisan kihasználták gyerekkorában.

A zavar a népesség mintegy két-három százalékára jellemző, tehát a leggyakoribb személyiségzavarnak tekinthető.

A borderline személyiség rendületlenül hadakozik a - vélt vagy valós - elhagyatástól való pánik ellen. Soha nem érzi magát biztonságban. Viselkedése impulzív, nehezen kiszámítható, hangulata ingadozik, emberi kapcsolatai rendkívül viharosak és intenzívek.

A borderline személyiség hol kétségbeesetten kapaszkodik a számára fontos, pótolhatatlannak vélt emberekbe, hol pedig, hogy csökkentse a veszteségtől való, állandóan kísértő félelmet, leértékeli, lekicsinyli őket - egyfajta mágikus gondolkodással semmisítve meg saját érzéseit.

Ám különösen szüksége van arra, hogy emberekkel vegye körül magát, ezáltal próbálja elkerülni a magányt, melyet igen nehezen visel. Ám a maga köré gyűjtött emberekkel folyamatosan konfliktusba keveredik, nem tud kijönni velük. A stresszt okozó helyzetek, különösen magánéleti kapcsolataiban, többnyire súlyosbítják tüneteit.

A borderline személyiségzavarban szenvedők önértékelése és identitása nagyon törékeny, többnyire rendkívül érzékenyek az elutasításra. Mivel folyamatosan a külvilágtól várják a megerősítést, létfontosságúak számukra a stabil, állandó kapcsolatok, amelyekkel azonban nem képesek megfelelően élni - a másik minden, általuk negatív előjelűként értelmezett reakcióját támadásként és elutasításként élik meg, s azt nem csupán a szóban forgó dologgal hozzák összefüggésbe, hanem kiterjesztik egész énjükre. Minden ellenvélemény, kritika, esetleg változástatást sürgető tanács alapjaiban rázza meg instabil, gyenge alapokon álló "énvárukat".

Aki borderline személyiségzavarban szenved, még társkapcsolatban is igen magányosnak és elszigeteltnek érezheti magát. Valahányszor úgy érzi, veszteség, elválás vagy elhagyás fenyegeti, dührohamot kaphat, paranoid vádakokodásba kezdhet, vagy lekicsinyelő módon gondolkodhat az addig fontos személyről.

A borderline zavarban szenvedőknél gyakori a lerészegedés, az alkoholizálás, a droghasználat, a falásroham, az öncsonkítás vagy az öngyilkossági kísérlet, a promiszkuitás vagy a túlköltekezés - mindezen mértéktelen kicsapongásokkal az elszigetelődéstől és az elhagyatástól való félelmüket próbálják feloldani, mintegy ellensúlyozni.

A környezet hatásairól

A betegség pszichológiai tényezői nagyon változatosak. Sok borderline beteg szülei impulzív vagy éppen depresszív személyiségjegyekkel rendelkeznek. Néhányan súlyos gyerekkori traumáról: testi vagy szexuális bántalmazásról, mások komoly érzelmi elhanyagoltságról (vagy a kettőről együtt) számolnak be. Ugyanakkor néhány beteg viszonylag rendezett gyerekkorra emlékszik. Valószínűleg bármelyik forgatókönyv elképzelhető: a borderline megbetegedés különböző utakon jöhet létre.

Az analitikus magyarázat - a hasítás

A pszichoanalitikus magyarázat szerint a háttérben a személyiség nagyon korai sérülése húzódik meg. Az anya ki nem ismerhető viselkedése, a gyermekéhez való ambivalens viszonyulása nyomán zavar keletkezik a gyermek személyiség-fejlődésében, mely végül személyiségzavar formájában rögzülhet: az egyén 'nem lép túl' az ebben a korai időszakban kialakult elhárító (az ént védő) mechanizmuson, konkrétan a hasításon.

A hasítással lényegében az anyát - és később minden személyt - választ ketté, jó és rossz anyára, jó és rossz emberre. A hasítás, mint énvédő stratégia azért alakul ki a gyermeknél, mert az anyának - aki feltételezhetően szintén pszichés problémákkal küzd - a gyermek jelzéseire adott reakciói kiszámíthatatlanok, vagyis ugyanaz a személy, a fő gondozó hol büntet, kiabál, hol mosolyog ugyanazért a dologért.

A labilis, illékony énkép, a körülvevő világ állandóságának észlelésével kapcsolatos problémák, a szélsőséges ítéletek is a korai életkorban jellemző elhárító, énvédő funkciót betöltő mechanizmus, az ú. n. 'hasítás' rögzülésének következményei.

Hát...kábé ennyi. És nincs is semmi hozzáfűznivalóm. Asszem érthető okokból. Vagyis talán ennyit...:

Bizonytalanság, káosz, düh

"Ha ön borderline, úgy érzi élete törékeny, reszkető, hiányzik belőle a szilárdság, az állandóság. Időnként fényes és intenzív érzelmekben élhet, máskor üresnek, unalmasnak látja az életét. Vadul kitörhet, kétségbeesett erőfeszítéssel követve impulzusait, hogy enyhítse a belső fájdalmat és létrehozzon egy szemernyi identitást.' - írja a borderline-ok terápiájában sok éves tapasztalattal bíró Richard Moskovitz nagysikerű könyvében. Majd így folytatja:
'Borderline-nak lenni azt jelenti, hogy az ember kevéssé érzi, kicsoda valójában és mitől kap erőt. Szélsőséges esetben azt is jelentheti, hogy másokhoz kell fordulnia, jelzésekért, hogy mikor egyen, igyon, pihenjen, sőt nevessen vagy sírjon. Jelentheti azt, hogy erősen ragaszkodik egy emberhez, eszméhez vagy tárgyhoz az egyik napon, és teljesen elhanyagolja ugyanezt egy másikon.

A saját énről, értékekről, szenvedélyekről való állandó kép hiánya a borderline személyiség alapproblémája. Véletlenszerű áramlás a térben a fent és lent bármilyen érzése nélkül, úgy, hogy térképpel sem rendelkezik, mely mutatná, hol van épp vagy hová tart. Borderline-nak lenni az érzelmek állandóságának hiányát, a pillanatról pillanatra való létet jelenti, mely folytonosság, bejósolhatóság és jelentés nélküli. Aki borderline, az életet töredékekben éli meg, inkább pillanatfelvételek sorozataként, mint mozgóképként. Élmények különálló pontjai, melyek nem állnak össze egésszé."

Identitázavarok

1. A valós vagy elképzelt elhagyatás elkerülése érdekében tett kétségbeesett erőfeszítések.
2. Állandó ürességérzés.
3. Identitásproblémák: állandóan változó érzések azzal kapcsolatban, hogy kicsoda és miben hisz.

Hangulati zavarok

4. Érzelmi labilitás, hangulati ingadozás - intenzív szomorúság, ingerlékenység és szorongás váltakozásával.
5. Intenzív és erősen hullámzó kapcsolatok másokkal, melyeket az idealizálás és a leértékelés szélsőségei közti váltakozás jellemez.
6. A harag mértéke gyakran nincs arányban a kiváltó körülményekkel, a düh kontrollálása nehézségekbe ütközik.

Észelelési zavarok

7. Stressz hatására paranoid gondolatok (úgy érzi, üldözik, megvetik, kinevetik, "hülyének nézik", hogy nem szeretik, hogy csak elviselik, stb…), vagy súlyos disszociatív tünetek (úgy érzi, elkülönül önmagától, mintha álomban lenne) megjelenése.

Viselkedési zavarok

8. Az esetlegesen önromboló impulzusok (túlköltekezés, óvatlan autóvezetés, falásrohamok, szex, alkohol, drog) ellenőrzés alatt tartásának nehézségei.
9. Visszatérő öngyilkossági kísérletek, vagy önmegsebzés, öncsonkítás.

Ha valakit az egész érdekel:

http://www.patikamagazin.hu/index.php?cikk=5696

mindkettőnk szerint TÖKJOVERS:)

Baranyi Ferenc - Mindkettő emberül


Szeretlek. Tőlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy,
akinek vágyra gyúlva látlak.
Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna - macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt nehány
jól időzített szemtelenség -
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért,
s csodás ívű szádért dícsérlek:
arcod ne fesse hálapír,
Inkább haragpiros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

Dráma?

Mindig történik valami,amitől okosabb leszek, meg persze ismét egy lépcsőfok saját magam megismeréséhez. Akkor is ha kőkemény "kudarc". Bár a szeretteim, a legeslegközelebbi szeretteim mindketten azt mondták, hogy örüljek neki, hogy kiderült, s hogy másodszor már nem mentem el, de persze én bőgtem mint a záporeső, de leginkább már azért, mert tisztában voltam vele, hogy rosszul döntöttem.
Nem akarok rébuszokban beszélni, két hónapja jelentkeztem pszichodráma tanfolyamra. A dráma vonzott, tisztában voltam vele, hogy kábé mivel jár majd, szorongtam is persze...nem azért, mert kiadom magam, hanem azért, mert szerintem így természetes.
Aztán az első alkalom-furcsa volt kicsit. Talán a sok váratlan feladat, a mozgások, a kontaktusok. Ránézni, hozzáérni, beszélni hozzá, aztán hallgatni, amikor azt kell.
Hazamentem és éreztem, hogy valami történt odabent, de sokféle volt az érzés, nem tudtam pontosan, hogy mit érzek. Képtelen voltam beszélni róla. Talán belül saját magamnak komoly nehézségeim voltak a dolgok helyretételében, csak talán nem éreztem még, miért is.
Aztán tegnap reggel...felkeltem éjjel háromszor és a wc-n minden alkalommal szabályosan szorongtam a másnapi program miatt.
Aztán reggel...reggeli, kávé. Itt ültem az ágyon, aztán ahogy közeledett az idő elkezdtem bőgni, bementem a másik szobába ahol aludt a Nyuszi és néztem ahogy alszik és rájöttem, hogy képtelen vagyok elmenni egész napra, s ha egyenként azokra az emberekre gondolok akik ott lesznek akkor viszolygok és képtelen vagyok elindulni.
A mami tudta. Vagyis tudta, hogy valami baj van, megérezte, megálmodta, így szerintem különösebben nem lepődött meg...a Nyuszi meg végképp nem.
Már csak azt nem értem, ha nekik annyira nyilvánvaló volt, hogy nekem tökre nem fog menni ez a reggel 10-től este 6-ig egész vasárnap...akkor nekem miért nem?
Azt mondtam, hogy nem baj, tökjó így, idejében kiderült, stb stb...valójában viszont egyáltalán nincs rendben a dolog. Azt megértem, hogy megpróbálom, de ismernem kellene a korlátaimat. Legalábbis minimálisan...
Aztán a tegnapi napom ettők az egésztől eltekintve nagyon jó volt. Pont.Mackófarmrulezz:)

nagy levegő...

Bejöttem körülnézni. Mint valami színház, ahol én a színfalak mögött kukucskálok és nézegetek...hallgatok és fülelek...de most valahogy kedvem támadt előrejönni és kikukucskálni. Kinézni a nézőtérre, megnézni milyen a kinti világ, kik vannak a nézőtéren, kik csinálják a neszeket a zörejeket..s egyáltalán, vajon arcuk felismerhető-e, tetten érhetők-e bármiről...?:)
De nem...ha van is ott valaki, csak szép csendben figyel és vár.
Türelmes...okos. Tudja, hogy sem tapssal, sem toporzékolással nem tudja kikényszeríteni az "előadást", mert valahogy az elkezdődik, akkor épp amikor itt az ideje.
Most elkezdődni látszik valami...talán a sok hallgatás alatt megérett belül valami kis mondandógombóc, valami kis bökkenőféle ami kikívánkozik...s talán ez a gombóc, akár egy hógolyó, majd egy tekintélyes méretű hóembert növeszt amivel áttör egy pillanatnyilag még csak résre nyitott ajtót.
Mostanában annyi minden más mint régen.
Mikor volt régen? Hát ezelőtt:) Még a másik időszámításban, akkor amikor egy másik világ zajlott. Most valahogy olyan kétpólusú (milyen más lehetne....??) világ van. Egyik felén végtelen nyugalom. Néha egy kis csónakázás, amit közösen sírt könnyekből gyűlt patakocska hullámain élünk át. De mégis...valami jó. Valami ami körbevesz,bebugyolál,megmelegít,átölel magához szorít...mint a tojástartóban a tojás, igy beburkolva dobálhatod...nem éri semmi kár.
Valahol egy másik színpadon serénykedés. Állandó pörgés, semmi nyugalom és mégis valami szokatlan (magabiztos?) állapot..ha van is probléma, mégis van egy támaszfal ahová bármikor neki lehet dőlni, kicsit megpihenni, gondolkodni, s ettől ezen a másik színtéren is könnyebb.
Nyilván érik a cseresznye...meg a Mókus is:) gondolkodik, mérlegel, azt teszi amit érez, azt érzi ami a cselekedetekből következik.
Írni valahogy nem kellett eddig. Most meg..érzek valami késztetést. S ha ez jót tesz, ha talicskának alkalmazhatom az álmatlanság-földkupacok ellen, ha kijön ami kikívánkozik, akkor lehet hogy most épp ez a teendő. Apropó mindig volt. Van. Lesz. Csak arra kell vigyázni, hogy arra ami igazán fontos, mindig ráboruljon a diszkréció leple, hogy megmaradjon intimitása, s hogy sose legyen védtelen, vagy bámész szemek prédája.
Vigyázok. Menni fog.