nemoké

Naná, hogy nemoké. És nem a szarrá bőgött szemeim miatt, sem a szétrepedni akaró fejem miatt. Az nem érdekes, sőt megszokott. Nem az a nemoké, hanem az, hogy valami nemjó fészkelte belém magát.
Azért, mert amiket a fejemhez kaptam, az igaz. A reakcióról a viselkedésről, arról, ahogy képtelen vagyok rendezni őket. Nyomoroncnak tartom magam. Mondhatni: önsajnálat, mártíromság.
Definiálhatjuk úgy is. Meg máshogy is. Egyet biztosan tudok: ha veszíteni fogok, ha tényleg képtelen leszek bizonyos helyzeteket megoldani, "normálisan" viselkedni, akkor minden elveszik. S ezzel zavarodottságom és az összesféle személyiség és viselkedészavarom eléri amin munkálkodik.
Hónapok óta jól voltam, azt hittem, hogy most már nem jön vissza a megszokott formában ez az egész, de sajnos most itt van. Kezdve a gejzírszerű fuldoklásos sírásrohammal,folytatva a logikus gondolkodás teljes hiányával,megfejelve egy jó nagy adag kétségbeeséssel.
És mélységgel. Kétségbeejtő mélységgel.